A Kert Galéria tárlatain mind a művésztelep törzstagjai, mind a Szolnokra érkező vagy a városhoz kötődő képzőművészek bemutatkozási lehetőséget kapnak – legyenek akár a hagyományos képzőművészeti ágak, akár az újító törekvések képviselői.

Külön figyelmet szentel a kiállítótér a határon túli magyar alkotók csoportos és egyéni bemutatásának. E koncepció jegyében rendezték a vajdasági születésű, ma a nógrádi Cserhátsurányban élő Ágoston Lóránt festőművész Erdő című kiállítását.

Fotók: Baráth-Szabó Evelin / Szolnoki Művésztelep
 
 
Alkalmasabb helyszín nem is adódhatott volna a művész legújabb képciklusának bemutatására, hiszen a Szolnoki Művésztelep fás-parkos, folyók találkozásánál fekvő környezete olyan természeti oázis a városban, mely ugyanazt a természetközeliséget erősíti a látogatókban, mint a kiállítás képein megjelenített tájélmények, melyek külső és belső tájak egyaránt. Ágoston a sorozat elemeit Nógrádba költözését követően, 2024-ben kezdte festeni.
 
 
A művek létrejöttét békés lakókörnyezete inspirálja, ahol – ahogy ő fogalmaz – a kertjéből nyílik az erdő. Csakúgy, mint majd három évtizedet felölelő munkásságának korábbi alkotásai, a személyes, megélt élményekre, az emberek egymással és a természettel való kapcsolatára fókuszál. Művészi attitűdjére alapvetően jellemző, hogy sorozatokban gondolkodik és szívesen kísérletezik műfaji átjárhatóságokkal is.
 
 
A Kert Galériában kiállított mintegy harminc festmény számos azonosságot, s árnyalatnyi és markáns különbözőségeket rejt magában. A téma adott, mély emberi humánumból fakadó: az erdő, mely kifejezi a természetet, annak megélését és óhaját, s a belső tisztaságot és a kivonulást is. E nemes téma többféleképpen realizálódik Ágoston Lóránt képmezőin, melyek az erdőt hol távolabbi fókuszból, titokzatos sűrűségében mutatják be, hol közelít, belép és beléptet, s mindezt tükörként állítja velünk szembe. Olyan erdőt, olyan erdőket tár a néző elé, melynek külső terébe, a maga alkotta kint-jelenségébe helyezi be a nézőt, miközben egyéniségét finoman feltárva a bensőségességet közvetíti felénk.
 

Noha az erdőben megjelenő enigmatikus alakok a művész életének konkrét, fontos személyei, mégsem identifikálhatók egyértelműen, inkább csak sejthetők. A távolabbról nézve fehér, síkszerű, szinte csak homogén mezőként jelen lévő alakjait, azok felületképzését és izgalmasan rezgő gazdagságát a művekhez egészen közel lépve érdemes megvizsgálni. Ugyanis az automatikus írást idéző firkák láthatók rajtuk, melyek indirekt társalkotói gesztusról árulkodnak – ezek a girbegurba, színes vonaljátékok a művész autista lányának „hozzáadásai”, innen nézve Ágoston Lóránt alkotásai közös művek.

 

Azonban a közös mű fogalma nem merül ki az apa–lánya képalkotásban, van még egy szerzőtárs is a társművészetek oldaláról: Szegedi-Szabó Béla költő, aki soraival „illusztrálja” Ágoston Lóránt képeit, ugyanis atipikus módon a kép-szöveg kapcsolódások végeredményei nem versillusztrációk, hanem a születő festmények hatására megírt szövegek, melyekből néhány a kiállítás falain is igazolta, hogy képzőművészet és irodalom milyen sokrétű módon képes egymásra reflektálni, bármelyik irányból induljon is ki a reflexió.

 

A művész enigmatikus alkotói világát érdemes még felfejteni a matéria és a színhasználat szempontjából is. Vegyes technikával készült képei festmények és kollázsok, a szénnel előrajzolt, majd festett alapra ragasztott firkalapokat és kalappapírokat gyakran – a művészi intenció jegyében – ráfestéssel el is fedi, a matériának köszönhetően képmezői enyhén absztrahálva, sajátosan fragmentálva és gazdag rétegzettségben mutatják be az erdő és az ember viszonyát, mely természeti értékeinkért aggódó hozzáállást is feltételez. Ez utóbbi felvetést erősítik egyes művek szemlélődő, megbúvó, magányosságot, aggodalmat és szomorúságot közlő alakjai is.

 

Ágoston művei izgalmas, játékos komplementer és sötét-világos színkontrasztú képmezői az erdőt dinamikusan, sejtelmességükben is csalogatón tárják a néző elé. A sajátos formaalkotás és színhasználat transzcendens, álomszerű; a lélek mélyéről jövő kisugárzással ruházza fel az erdőt, mely nemcsak a tájban ábrázolt emberalakos képekre, hanem a kisebb méretű, lazúros, ember nélküli erdőrészletekre is érvényes.

 

Az erdő szeretete és vonzása, a természetközeliség vágyott és megélt jelensége szerves része Ágoston Lóránt Erdő című képciklusának, mely a rohanó világban megállásra, a mindenki erdejének megtalálására serkenti a nézőt a valóságtól elszakadó erdővíziók közepette.