1942-ben került át Tatára, a tatai piarista gimnázium rajztanári katedrájára. Családjával sokáig Vaszary János műtermes villájában laktak. A sikeres művészi indulás csúcspontjaként 1947-ben Budapesten önálló kiállításra kapott lehetőséget. Itt már az olajfestmények mellett néhány akvarellel festett városképet is bemutatott.
A kiállítás hangos sikere után a következő időszak váratlan fordulatot, nehéz éveket hozott. A kegyesrendi gimnáziumot államosították, és a művészt általános iskolai tanárrá fokozták le, majd az 1950-ben elbocsátották állásából. Az ürügyet az szolgáltatta, hogy a kötelező iskolai program helyett (amit bizonyára nem véletlenül szervezett vasárnapra az új igazgató) Dobroszláv Lajos a szentmisét és az úrnapi körmenetet választotta. Ekkor már, kollégái biztatására jelentkezett a Műcsarnokban rendezett I. Magyar Képzőművészeti Kiállításra. A tárlat a szokásos szalon helyett a szocialista realizmus seregszemléje volt, ahol a művészetpolitika erőteljes irányításával válogatták és értékelték a műveket (itt szerepelt például Félegyházi László Bútorgyári sztahanovista című, sokat idézett alkotása). Dobroszláv egy tatabányai vájár egész alakos képmásával szerepelt a tárlaton, és díjat is nyert: az ekkor frissen alapított Munkácsy-díj bronz fokozatát kapta meg. Az állástalan Munkácsy-díjasnak ekkor sürgősen munkát kerítettek, ő lett a sebtében létrehozott állami múzeum igazgatója. A múzeum ekkor még gyakorlatilag egyszemélyes volt, mellette a félállásos adminisztrátor munkáját egy ideig saját felesége látta el.
Az állami múzeum első feladata a korábban a piaristák kezelésében lévő helytörténeti múzeum anyagának állami leltárba vétele volt. 1952-ben kezdődött a kastélyokban még fellelhető műtárgyak államosítása. Dobroszláv a múzeum képviseletében szállt ki a helyszínekre, vette lajstromba a szóba jöhető tárgyakat, levelezett a budapesti múzeumokkal. Terhes lehetett számára ez a hivatal, igyekezett megszabadulni, 1953-ban (51 évesen!) nyugdíjazását kérte. Ettől kezdve csak a munkájából élt, képei eladásából tartotta el a családot, taníttatta gyermekeit. Így alakult ki sajátos munkamódszere, életmódja. Ekkor már ritkán festett olajképet, jobbára akvarelleket készített, mivel ez a technika szerényebb, kisebb apparátust és költséget igényelt, ráadásul kevésbé lehetett elvárni ettől a műfajtól a szocreál diktálta elemeket: az új létesítmények ábrázolását. 1952-ben, amikor a tatai edzőtábor látképével elnyerte a Dunántúli táj-pályázat díját, már kritikával illették, hogy Munkácsy-díjas létére nem ábrázolja a szocializmus vívmányait, és a termelésben örömmel részt vevő munkásembereket. Dobroszláv az akvarell csendes kamaraműfajába való visszavonulást választotta. Mindennap elindult úti állványával, összecsukható székével, festődobozával és a nélkülözhetetlen összecsukható ernyővel, hogy az Öreg-tó vagy a Cseke partján tájképet fessen. Ebből éltek; volt, hogy a péknél is képpel fizettek.
Dobroszláv Lajos szenvedélyes, megszállott művész volt. Befelé élt, a látvány által elvarázsolva, amelyet nemcsak kifogástalan rajzi, festői tudással, de annak bensőségességét megragadva, szeretetteljesen ábrázolt. Ő valóban „csak egy szem” volt, de micsoda szem! – ahogyan Monet-ról állapította meg egyik kortársa –, kereste a tatai tópartok, utcarészletek, később a város környéki hegyek csendes, megragadó részleteit, motívumait, és hibátlanul örökítette meg azokat. Tájainak mintha lelke volna. Mindezt hite, vallásossága és különös küldetéstudata táplálta. A tájban, a környezetben, a látványban Isten művének, a teremtett világnak a szépségét akarta ábrázolni, megmutatni. Minden egyes művét, festőállványra feltett lapjait, de még az állandóan zsebében hordott vázlatfüzetének oldalait is négy betű felírásával kezdte: MIND. Loyolai Szent Ignác jelmondatát követve „mindent Isten nagyobb dicsőségére” készített, mindent Isten dicséretére szánt. Akvarelljein az áttetsző festék sehol nem takarja el a ceruzával felírt négy betűt, így erről azonnal felismerhetők Dobroszláv munkái.
A zárkózott művész csak művein keresztül beszél hozzánk. Az első korszaknak, a sikerek éveinek olajfestményein, de kivált a második korszaknak, a visszavonulás éveinek akvarelljein jól látható a természethez való viszonya, a csodálat és rajongás, a teremtés műve előtti hódolat és a vallásos attitűd, életszemlélet. Az életét végigkísérő vázlatfüzetekben ismétlődő idézetek formájában megtaláljuk művészi hitvallásának megfogalmazását. Minden kis mappa Vörösmarty-idézettel kezdődik: „A természet örök könyvét forgatni ne szünjél, / Benne az Istennek képe leírva vagyon.” Hogy a természet számára Istenhez vezető út, médium volt, azt egy rövid naplóbejegyzésben ő maga írja le 1966-ban, egy családi ünnep kapcsán: „Ma Lalikáékhoz mentünk, Andi-nap miatt. Délután kimentem tájat nézni. Friss havas volt a tájék. Felmentem a dombok közé a kocsiúton. Olyan szép téli hangulatokat láttam, hogy meghatódtam. Előttem a friss havon senki nem járt. Én voltam az első ember. Állatnyomot sokat láttam. Három fácán repült fel a fákról. Elhatároztam, hogy rajzvázlatok alapján fogom megfesteni a hangulatokat. Isten segítsen! Hogy az Ő dicsőségére, a sok szépséget papírra tudjam rögzíteni, hogy mások is gyönyörködhessenek benne!”
Ahogy telik az idő, úgy töltik be egyre inkább küldetésüket Dobroszláv munkái: gyönyörködünk a képek szépségében, az általa megragadott pillanatban, miliőben, a régi Tata hangulatában, és abban, ami olyan megfoghatatlanul melegíti át a lelkünket Dobroszláv festményei előtt…
