A belépő szinte zavarba jön, merre is induljon. A művésznő a templom fala melletti két nagyméretű fotográfiához vezet. A képek, melyek egyike az Oltalom címet viseli, még 2015-ben készültek az esztergomi bazilika panorámatermében rendezett kiállítás számára.
Amikor felkértek, azt gondoltam, hogy ennek a Szűz Mária-tisztelethez kell kapcsolódnia. Ezt jelzik az alkotásokat keretező kisebb fotográfiák, melyekkel a kegyhelyeken látható hálatáblák hatását próbáltam érzékeltetni.
Ahogy nézegetem, az általuk közrefogott kép nem is egy, hanem kettő – egymáson. A kisdedet az ölében tartó Mária alól bombák kandikálnak ki.
Murillo Szűzanya-képét olyan első világháborús bombagyárral kapcsoltam össze, ahol asszonyok és gyermekek dolgoznak. Ennek a két képnek a hatása egyszerre életszerű és misztikus is. A kettő erős kontrasztja mutatja az oltalmazás misztériumát.
A mellette elhelyezett képsor az Emlékezet címet kapta. Rajta főtémaként egy leölt bárány fekszik, az alnyomat pedig egy töviskoszorú. Nem kell mélyen hívőnek lenni, hogy megértsük a szimbolikát.
Ez a húsvét ünnepéhez kötődik – értelmezi a művésznő –, Isten bárányát ábrázolja. Amikor elkezdtem Krisztus szenvedéstörténetével foglalkozni, először egy töviskoszorú fontam. Erre került fel Zurbarán Az Isten báránya című képe. Ránézve a képre, mély hatást gyakorolt rám. A körülötte elhelyezett kis képecskék szintén ehhez az ünnephez kötődnek.
Megnézem őket. Kehely, Jézus szíve, Mária szíve, kereszt. Ezeket is Melinda készítette, de nemcsak a fotókat, hanem magukat a tárgyakat is. Ezáltal kissé elmosódik a határ a fotográfia és a képzőművészet között. Megvan ennek is az oka.
Sokáig rajzoltam, festettem, mielőtt fényképezni kezdtem volna. Aztán tizennyolc éves koromban jött egy hirtelen váltás, de továbbra is a festői képeket kerestem, csendéleteket, aktokat. Később ki is színeztem őket, és ezáltal egyedivé váltak. Pár éve foglalkozom a digitális fotográfiával, s ebben is a festői hatás érdekel. Olyan világot kerestem mindig, amely nem a valóság megragadását jelenti.
A freskó méretű alkotásoktól átsétálunk a tíz kisebb, ovális táblákból álló sorozathoz. Rajtuk tájképek. Az egyiket megismerem; Gulács várának romjai. Itt is van főtéma, és valami mellékszál. Egy romantikus tájkép hatására vetődött fel alkotójukban a kérdés, vajon miért csak szögletes formákban gondolkodunk, ha képet készítünk.
Ezek egészen frissek – mondja Kovács Melinda. A Létige címet adtam nekik. Szinte mindegyik a környéken, a Káli-medencében készült. Úgy gondoltam, hogy ez az ovális forma némileg romantikus hatást kelt, ebbe illesztettem olyan szimbolikus, egyszerű formákat, mint például a háromszög, a hasáb vagy a kör. Így a kettő hatása erősíti egymást. Szeretem úgy váltogatni a témákat, hogy nemcsak a témát váltom, hanem olyan technikákkal kezdek kísérletezni és olyan formákat kezdek kutatni, amelyek egészen mások, mint amiket addig csináltam. Így született a tájkép ötlete. Amikor másfél évvel ezelőtt Kékkútra költöztünk, azt vettem észre, ez a vidék egészen különös hatást kelt az emberben, mássá válik tőle. Esztergomban születtem, és idáig ott is éltem. Valahogy mégis másról szól, ami itt van. Magamon vettem észre, hogy másfajta csendessége van az embernek. Nehezen találtam erre rá, de ha aztán ez megvan, minden olyan teljessé válik, főleg, amikor dolgozom. Sokszor ötkor kelek, mert jár az agyam, s nem hagy nyugodni egy-egy ötlet, terv. Szeretem a végletes időszakokat, volt, hogy tavasszal hajnalban keltem, mert olyankor különös párák és fényhatások vannak. Már sejtettem, hogy mit fogok belőle kihozni. Először csak tapogatózom a témában, aztán nagyon sokat gondolkodom, dolgozom rajta, hogy milyen lesz a végeredmény, elég erős lesz-e a hatás.
Tulajdonképpen időrendben járjuk be a szabadtéri tárlatot. A harmadik rész nyár elejére készült el. A girbegurba fatörzsekre csavart, időtálló anyagból készült alkotások kissé a régi idők plakátjaira emlékeztetnek, melyeknek nem jutott hely a rendes hirdetőfelületen és/vagy annak hiányában például villanyoszlopokra ragasztották, s hogy el tudjuk olvasni, kivel is játszik, mondjuk, egy focicsapat a hétvégén, körbe kellett mennünk.
Én inkább arra gondoltam – igazítja ki gondolataimat Kovács Melinda –, hogy olyanok, mint a természeti gyűjtemények. Amikor elkezd valaki virágokat, leveleket, köveket gyűjteni, és beszámozza, rendszerezi őket. Az első képem egy feszület volt, de a keresztből csak Krisztus teste maradt meg. Aztán gondolkodtam, hogy kereszt meg fa, tehát van egy párhuzam, és elkezdtem beszámozni a faágacskákat, és közéjük helyeztem Krisztust egy fekvő nyolcassal, mert az a végtelen jele. Aztán a következő képeken folytattam virágokkal – azok között egy liliom Szűz Máriára utal. Majd elkezdtem apró szíveket gyártani, és közéjük tettem Jézus szívét a töviskoszorúval és Máriáét rózsákkal körberakva. Ugyanígy csináltam képet kövekkel, koszorúkkal is. Majd elkezdtem gondolkodni, hogy miért mindig síkban dolgozom – ha vászonra nyomtatnám, akkor ki is tudom hímezni őket, és a szél majd dobálja, amit ráraktam, így a természet is dolgozik a képeken.
A fotó – mondják – a pillanat művészete. Van benne valami, de egyszerre örökké is teszi azt a pillanatot, amelyet elkap. De itt lépten-nyomon az örökkévalóságba ütközünk. Ennek a sorozatnak például Végtelen a címe. Hogy is van ez?
A fotográfiát mindig olyan kifejezési módnak tartottam, amellyel a képeimet el tudom készíteni. Nem jártam fényképezőgéppel az utcákat, hogy bizonyos eseményeket elkapjak, hanem mindig megterveztem, hogy milyen képet fogok készíteni. Ez visszavezethető arra, hogy sokáig festettem. Észrevettem, ha elkezdek egy sorozatot készíteni, akkor hiába jön egy év múlva egy ötlet, ami beleillene a sorozatba, már nem tudom úgy megcsinálni. Így tehát benne van a pillanat, de nem olyan értelemben, mint egy sport- vagy természetfotó esetében. És ezeket a tájképeket se tudnám még egyszer elkészíteni, úgyhogy így valóban a pillanat művészete, csakhogy én másként értelmezem a pillanatot.
