© Benkő Imre: Hajógyári-sziget. Budapest, 1999
Pacskovszky József Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy végigvezessen Benkő Imre életművén, és bemutassa a fényképezőgép mögött kattintó embert is. Ahogy Benkő Imre is fotóapparátjával szüntelenül az embert kereste, az arcokat, melyek elég karakteresek ahhoz, hogy lencsevégre kapja őket, mert mögöttük történetek, sorsok rejtőznek. Hat évtizednyi munkássága olyannyira összetett és figyelemre méltó, hogy hosszabb lélegzetű portréfilm készítésére érdemes.
Hogyan fotózzunk Benkő módra?
© Benkő Imre: Luxus Áruház, Budapest, 1982
Benkő Imre húszévesen ismerkedett meg a fényképezéssel. Az első találkozás egy véletlennek volt köszönhető. Kispesten, ahol laktunk a barátainkkal, előkerült egy Altix fényképezőgép – idézi fel a kulcsfontosságú pillanatot. Az analóg masinával cimboráival és unokatestvéreivel elkezdték egymást megörökíteni. Akkor ezt olyan jópofának tartottuk – olyannyira szórakoztatónak, hogy miután elkészültek a felvételek, összespórolt pénzéből meg is vásárolta a gépet. Megtakarítását eredetileg egy versenykerékpárra szánta, ám a fotózás végül felülkerekedett az áhított célon.
© Benkő Imre: Játszótér, Ózd, 1994
Alkotó emberként kezdte el foglalkoztatni a képalkotás, a nélkülözhetetlen ismereteket autodidakta módon sajátította el. Előbb a technikai részét, majd szakkönyvekből a további tudnivalókat. Meg akarta érteni, milyen egy kép konstrukciója, mit lehet általa megmutatni. A formai világ kiváló alapul szolgált az „építkezéshez”, a fejlődéshez, s a megtanult konstrukcióban való gondolkodáshoz. Hamar tudatosult benne, hogy leginkább az emberek érdeklik. Fotográfusként legtöbbször az eseményeknek a peremén szemlélődöm, ahol a kor emberéről olyan lenyomatokat tudok készíteni, amelyek így beleillenek ebbe a korba, és talán vizionálnak valamit arról az életformáról, amelyben élünk – vallja alkotói módszeréről. Vonzalmat érez a bonyolultabb képek megkomponálása iránt. Arcokat kap lencsevégre, de úgy, hogy azokat beleágyazza a város szövetébe. Bár pillanatokat fényképez, a szerkesztett látvány megragadására törekszik. Bármennyire mozgalmas jeleneteket örökít is meg, a felvételt igyekszik úgy vágni, hogy a megfelelő helyre kerüljön rajta minden: háttér, alakok, környezet. Színes és fekete-fehér fotográfiákat egyaránt készít, ez utóbbiakon különösen fontosnak tartja a foltokat, minek milyen a tónusa. Ezeknek a folthatásoknak az egyensúlya izgatja, de még lényegesebb számára, hogy a képnek legyen kisugárzása.
© Benkő Imre: Átmeneti szállás, Ózd, 1993
Munkájából adódóan számos helyen fordult már meg. Ám bárhol járjon, mindig el kellett/el kell fogadtatnia magát. Ez az elfogadás mindig attól a szituációtól függ, hogy merre járok – klubokban, közösségekben, műhelyekben, ne adj isten az utcán, ami a legnehezebb. Benkő jól azonosul bármely helyzettel, s őszinte érdeklődéssel fordul a téma felé, amelyet megjelenít.
Az ezerarcú Budapest
© Benkő Imre: Graffiti mozi. József körút, Budapest, 1989
Benkő Imre első, fotóesszéket összegyűjtő kiadványának elnevezése összecseng a Pacskovszky József készítette dokumentumfilm címével. A Szürke fények – Budapest 1970–1999 a budapesti életformáról szól, és mintegy harminc évet fog át. Amióta fényképez, szinte keresztül-kasul bejárta a fővárost, fotózta a helyszíneket és az ott megforduló embereket. Ekkora anyagból igazi kihívást jelentett összeállítani a fotóesszét, úgy, hogy abban ne csak jó képek szerepeljenek, hanem az összeállításnak érdekes vonulata is legyen.
© Benkő Imre: Udvar. Dob utca. Budapest, 1984
Az üzletportálok mellett a korszakra jellemző divat is erőteljesen jelen van ezeken a fotográfiákon. Több képen is feltűnik a nyolcvanas évek hírhedt színhelye: a Havanna lakótelep (Havanna lakótelep, Budapest, 1981, 1984). Az első felvételen hétvégi pikniket látunk, az újonnan beköltözők sütik a szalonnát, és ismerkednek egymással.
A kohóipar hanyatlása
Meghatározó kötete az Acélváros – Ózd, 1987–1995, amely az ózdi kohászat leépülésének első kilenc évébe enged betekintést. Az esszét Benkő később Acél-Mű. Ózd, 1986–2016 címen újrafogalmazta, nagyobb rálátást adva a recesszióba kerül kohóiparra. Az évek során az Acélváros lett az alkotó legjelentősebb kötete, sok helyütt állították ki külföldön a benne szereplő képeket, publikációk sora jelent meg róla. 1987-ben adta hírül egy cikk, hogy háromszáz embert bocsátottak el az üzemből. Ekkor ment vissza Benkő Ózdra, ahol előzőleg már járt. Az első találkozáskor a gyár fényszegény csarnokában, a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva tudtam, hosszú távon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről. Kilenc évig kísértem figyelemmel a kohászat leépülését, egy drámának voltam részese, amelyben emberek ezrei váltak munkanélkülivé – nyilatkozta a portréfilm elkészültének évében.
Egykoron, amikor Benkő Imre elkezdett itt fotózni, tizenháromezren dolgoztak az acélműben. Visszatérve látta, hogy még áll az acélmű egyik oldala, mintegy mementóként az utókor számára. A kísérteties romok között járkálva bizonyára felidéződött benne az egykor itt dolgozók védőruhás látványa, a munkásszálló, a csarnokban összegyűlt elbocsájtandók tömege. Merthogy bár a gyárnak az egyik részét akkor még bővítették, mégis fokozatosan épültek le a munkahelyek, az üzem lassan, de biztosan a feledés homályába merült. Emberek tömegei kerültek létbizonytalanságba, nem tudták, miként folytassák az életüket. Benkő első kézből volt tanúja a drámai sorsoknak. Azt igyekezett megmutatni, mi zajlik az emberekben legbelül.
Mindig is az emberi létnek a különböző szintjei érdekeltek – mondja a fotográfus, aki szerint ennek az egész történetnek az az érdekessége, hogy a munka ezen formája gyakorlatilag megszűnni látszott. Az ózdi időszak szimbolikus dolog is, nemcsak a kohóipar hanyatlásáról, a termelés megváltoztatásáról szól, hanem arról az átalakulásról is, amelyet az 1989-es rendszerváltás hozott. Már csak a képein maradt meg ez a letűnt világ, ha ugyan valakit is fog még érdekelni.
Bakonyi gyermekkor
A Kispesten született Benkő Imre vegyész édesapja a háború után a Bakonyi Bauxitbányánál kapott állást. Családjával együtt így 1945-ben Budapestről először Devecserre költözött, ahol Benkő az általános iskola első két osztályát végezte. A családfő innen járt a bányába, ahol laboratóriumot alapított és igazgatott. A bánya mellett hamarosan lakótelepet húztak fel, amelynek első lakói Benkőék voltak. Ezen a telepen töltötte gyermekkorát a leendő fotográfus művész, innen járt a szőci elemi további osztályaiba, azután Ajkára, a gimnáziumba. 1961-ben, érettségi után felkerült Budapestre, ahol ipari tanuló lett.
Szigetlakók
1993-ra nyúlik vissza a Sziget Fesztivál története, amelyet akkor még Diáksziget néven rendeztek. Az alapítók, Gerendai Károly és Müller Péter Sziámi sem gondolta volna, hogy próbálkozásukból hosszú história kerekedik. Benkő Imre 2017-ben fényképezett huszonötödik alkalommal a szigeten, s Arcok (Sziget Fesztivál, Budapest, 1993–2002) címen fotóesszét jelentetett meg róla. A kötet a fesztivál első tíz évéből ad válogatást: bulizástól elfáradt, majd frissen, kipihenten, koncertekre váró fiatalokat. A kiadványba került képeket Benkő úgy fűzte fel, mintha egyetlen napról szólna a történet: kezdve egy hajnali ébredéssel, végződve egy áttáncolt éjszakát követő újraébredéssel.
Túl a Horizonon
Igazán sajátságosak a Horizon – Panoráma fotóesszé (1997–2015) munkái. Az ebbe rendezett fotókat Benkő az ilyen nevű, egyszerű orosz géppel készítette, amelynek az objektíve félkörívben elfordul. Ebből az elhajlásból adódik, hogy például nagyon nehéz egy folyónak, vagy valaminek a horizontját tartani. Jól látszik ez a kötet címlapján, amelyen egy köpenybe burkolódzó alakot látunk. A meditáló figura az indiai Gangesz folyó partján ülve kémleli a horizontot, amely a háttérben enyhén meggörbül.
Kamerák kereszttüzében
© Benkő Imre: Nagy Fal, Mutianyu. Kína, 2013
Benkő voltaképpen nem sok analóg kamerát használ. Fő munkaeszköze egy Nikon F3-as filmes masina, amelynek több fix objektíve van. A másik a már említett orosz fényképezőgép, a Horizon 202-es, amellyel kitűnő panorámafelvételeket lehet készíteni.
A nagy elődök munkáit tanulmányozva világossá vált Benkő számára a dokumentarista fotográfia lényege: a folyton változó világról rögzíteni egy kor lenyomatát, képpé konstruálni azt, ami elmúlik. Ezt az utat követte az érzékeny lelkületű fotóművész, akiről Pacskovszky József lírai portréfilmje készült.
A szerző művészettörténész
