„Az érdekel, van-e olyan helyzet, amikor a fény nem oldódik fel a pigment logikájában, és a pigment sem dermed meg a fény időbeliségéhez képest. Az foglalkoztat, lehet-e olyan helyzetet teremteni, amelyben a fotográfia nem válik sem egyszerű technikai képpé, sem festészetmetaforává. Olyan képeket szeretnék létrehozni, amelyeknél az egyik rendszer nem a másik eszköze, mechanikus kiegészítője, hanem együttműködő és egymást támogató partnerekké válnak. Ez a szerepértelmezés az, ami a színes fotogram mellett tart.” (Eperjesi Ágnes)
Eperjesi Ágnes munkássága a fotográfia kritikai újragondolására épül. Következetesen vizsgálja a médium technikai, intézményi és ideológiai meghatározottságait, különös tekintettel a kép objektivitásának és evidenciaszerűségének konstrukciójára. Művei gyakran reflektálnak a fotográfia történeti kódjaira, miközben azokat a dokumentarista vagy reprezentációs olvasatok felől a reflexív, eljárásközpontú megközelítés irányába mozdítják el.
Szervesen illeszkedik ebbe a gondolkodásmódba a Színmediálás fotogram-sorozat, amennyiben a kamera nélküli képalkotás segítségével a fotográfiát nem képként, hanem mediális műveletként tematizálja. A szín autonómiájának hangsúlyozása és a folyamatjellegű képalkotás Eperjesi korábbi, konceptuális beállítottságú munkáival összhangban azt a kérdést teszi fel, hogy technikailag meghatározott képfelületen miként jön létre jelentés. A fotogram ebben az értelemben nem alternatív technikai kitérő, hanem a művész hosszú ideje követett kritikai fotográfiai gondolkodásának koncentrált, elméletileg sűrített formája. A Színmediálás című kiállítás a kép létrejöttének feltételeit, a szín szerepét, a technikai eljárás és az esztétikai tapasztalat viszonyát vizsgálja, miközben a fotográfiát és a festészetet közös gondolkodási térbe helyezi, és a modern és avantgárd képalkotás örökségére reflektál.
Első pillantásra a színes fotogramokból felépülő anyag a festészet felől is olvasható, a felületek telítettsége, a színek autonóm jelenléte és a kompozíciók anyagszerűsége mind a képi hagyomány felé terelik a befogadást. Ugyanakkor a fotogram műfaja, a kamera nélküli képalkotás folyamatosan visszahúzza a munkákat a fény, az exponálás és az idő kérdéseihez. A fotogram avantgárd hagyományának kritikai újraaktiválásával és a szín autonómiájának hangsúlyozásával Eperjesi olyan képfogalmat vázol fel, amelyben a kép csak működik, elhagyva a reprezentációt. A fotogramtechnika Eperjesi praxisában nem nosztalgikus médiumidézetként jelenik meg, hanem olyan kísérleti platformként, amelyen a szín önálló szereplővé válik. A forgatás, az elmozdítás, a képfelület instabilizálása hozza létre a dinamikát, amelyből létrejön a folyamat, s ennek lenyomata a kép.
A Színmediálás anyaga a fotográfia ontológiai és jelentésképzésbeli státuszát teszi vizsgálat tárgyává, a kiállított színes fotogramok posztmediális objektumok, a munkák a fotográfia modernista örökségét, különösképpen az avantgárd technikai és elméleti kísérleteit helyezik kritikai feszültségbe a kortárs képtapasztalat feltételeivel.
Eperjesi művészeti praxisát régóta meghatározza a fotográfia ideológiai kereteinek vizsgálata, a kép objektivitásának fikciója, a reprodukciós logika hatása a jelentésképzésre. A Színmediálás most a fotogram radikális újragondolásához nyúl, ami az avantgárd gyakorlatban, Moholy-Nagy vagy Man Ray életművében, esetleg a bauhausi kísérletek kontextusában a fény közvetlenségének és az eszközök kiiktatásának ígéretét hordozta. A kamera nélküli eljárás az objektivitás illúziójától való megszabadulást is jelentette. Eperjesi munkái azonban nem a ‘tiszta fény’ modernista utópiáját aktualizálják, inkább éppen annak problematikusságát teszik láthatóvá.
A szín beemelésével a fotogram elveszíti transzparens státuszát, a fény nem neutrális közvetítőként, hanem anyagilag és kulturálisan kódolt jelenségként jelenik meg. A Színmediálás munkáiban a szín nem alárendelt attribútum, hanem autonóm mediátor. A fotogramok létrehozása során alkalmazott forgatás, elmozdítás és rétegzés a színt időbelivé teszi, a kép nem egyetlen exponálási pillanat eredménye, hanem egymásra csúszó folyamatok lenyomata. Ez a dinamika eltávolítja a fotográfiát a rögzítés klasszikus fogalmától, és közelebb viszi a festészet gesztus- és felületorientált logikájához, anélkül, hogy bármelyik médiumba tökéletesen beolvadna. A kép nem egyetlen pillanat rögzítése, hanem egymásra rakódó mediációk eredménye és sajátos paradoxonként az időbeliség mozdítja el itt a fotográfiát a ‘pillanat művészete’ kategóriából a folyamatorientált képértelmezés irányába.
A színelméleti vonatkozások különösen hangsúlyosak a sorozatban. A képek olvashatók a színkör felől is, de nem annak rendszerező racionalitását illusztrálják, színelméleti olvasatuk túllép a klasszikus modernista paradigmákon. A színkör normatív modell helyett instabil referenciaként működik, a komplementer és átmeneti színek viszonya feszültséget hoz létre.
Eperjesi munkái így a modernista színelmélet – Itten, Albers vagy Klee rendszereinek – kritikai újragondolásaként is értelmezhetők, ahol a szín nem tiszta minőség, hanem mediált, technikailag és anyagilag meghatározott jelenség. Bár a képek kapcsolódási pontot kínálnak a színkör rendszerező logikájához, úgy, mint komplementer viszonyok, átmeneti zónák, spektrális elmozdulások, de ezek a struktúrák soha nem stabilizálódnak. A színkör itt történetileg terhelt diagramként jelenik meg, amelynek racionalitása folyamatosan megbomlik. A szín nem tiszta minőség, hanem olyan konstrukció, amelyben a technika, a hordozó és az idő egyaránt szerepet játszik.
Ebben az értelemben Eperjesi munkái Rosalind Krauss posztmediális állapotának logikájába illeszkednek, ahol a médium nem esszenciális tulajdonságok összessége, hanem műveleti mező. A fotogramok nem a festészet felé közelítik a fotográfiát stiláris értelemben, hanem rávilágítanak arra, hogy mindkét médium közös problémák jegyében szerveződik, a felület, az anyag, a szín és az idő viszonyában. A festői hatás így nem esztétikai cél, hanem elméleti következmény.
Rosalind Krauss amerikai művészettörténész és kritikus volt az, aki szétbontotta a médium hagyományos fogalmát, és megmutatta, hogy a modern és kortárs művészet nem stílusok, hanem strukturális és elméleti problémák révén érthető meg. Erősen támaszkodott a strukturalizmusra, a posztstrukturalizmusra, és nem utolsósorban a pszichoanalízisre. Szakított azzal a modernista narratívával, amely szerint minden művészeti médium a saját tiszta lényegét fejleszti ki, szerinte a médium inkább működési rendszer, mint esszencia, és a jó művek gyakran több médium logikáját használják egyszerre. Így a kortárs művészetben a médium instabillá válik.
Az Acb Galéria Attachment terében látható munkák sem narratív rendet, hanem elméleti mezőt hoznak létre. A befogadás során a néző mediális viszonyokat tapasztal meg, a fény és hordozó, szín és idő, technika és érzékelés kölcsönhatásait. Slow life ez, ahol nem az értelmezés gyors lezárása érdekes, inkább a jelentések dekódolása a feladatunk, és a percepció elhúzódására számít a művész.
Fotók: Tóth Dávid. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
Eperjesi Ágnes Színmediálás című kiállítása február 27-ig látható az acb Attachment Galériában (1068 Budapest, Király utca 76.).
