Életmű-kiállításának legfőbb célja, hogy művészi munkásságát elhelyezze a korabeli festészeti törekvések összefüggésrendszerében, és rávilágítson a XX. század második felének magyar művészetében nagy szerepet játszó archaikus motívumalkalmazás és az absztrakt formavilág ötvözésének jelentőségére. Deim Réka kurátor ezért a kronologikus sorrendet választva mutatja be azt az utat, ahogyan Bartl József hosszú kísérletezés után rátalál egyéni, csak rá jellemző képi világára. A kiállított művek pontról pontra követik az életmű belső logikáját, s ezáltal megvilágítják e sajátos jelrendszer és az absztrakció közötti feszültség lényegét.
Bartl művészi identitását két helyszín és a hozzájuk kapcsolódó kulturális közeg határozta meg: Soroksár és Szentendre.
Soroksáron született, német nemzetiségi családban, és a sváb kultúra egész életében lényegi azonosulási pont maradt számára. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után (1952–1959) készült csendéletein, portréin fontos szerepet játszottak a népművészeti elemek és a sváb kultúrához köthető olyan tárgyi emlék, mint a trombita. Korai tájképeinek meghatározó eleme a Duna (Soroksári Duna-part, 1965), amely szentendrei korszakában hullámmotívumként tér vissza alkotásain (Duna mentén, 1980; Változó négyzetek, 1979).
Már a hatvanas években kísérletezni kezdett az absztrakt festészettel, kapcsolatba kerülve a Zuglói körrel – Nádler Istvánnal, Bak Imrével, Deim Pállal –, és a klasszikus avantgárd mesterek, Braque, Klee, Matisse és Picasso művészetéből levont tanulságokat elemezve. A fordulópontot azonban művészete elvontabbá válásában, illetve a motívumfelhasználás módszerességében a Szentendrei Régi Művésztelepre kerülése (1972) jelentette. Itt közeli viszonyba került Barcsay Jenővel, Korniss Dezsővel és Bálint Endrével, illetve a Művésztelep többi lakójával, például Kondor Bélával és Klimó Károllyal, akikkel egy időben nyert felvételt a telep bővítésekor. Ennek hatására látásmódja radikálisan átformálódott, és néhány éven belül végérvényesen kialakult az archaikus-népművészeti motívumokat festői jelekké transzponáló művészi formavilága. Szentendre építészeti és festészeti hagyományai a lokális motívumkincs egyre mélyülő értelmezési lehetőségeire inspirálták, és a művésztelepen olyan intellektuális környezetbe került, amely egyéni hangja megtalálására ösztönözte. 1976-tól készült műveinek főszereplőivé olyan többrétegű jelentéssel felruházott motívumok váltak, mint a szív, a tulipán, a kereszt, a fejfa, a hullám, a bábu, az ék, a kör.
Művészetében saját belső világának feltérképezésére összpontosított, és olyan művészi kifejezésmódokat keresett, amelyekben otthonra talált. Így illeszkedett bele szervesen abba a Korniss Dezső és Vajda Lajos, illetve tágabb értelemben az Európai Iskola által képviselt festészeti hagyományba, amely kijelölte a háború utáni művészet magyarországi történetének irányát. Ekkor készült műveire jellemző az ellentétekre épülő képszerkesztés. A festmények felületét aszimmetrikusan elrendezve kisebb-nagyobb méretű geometrikus (kör, négyzet, kereszt) vagy organikus (tulipán, bábu, fejfa, hullám) jelek töltik ki, hol csoportokat alkotva, hol elszórtan. Az erős, tiszta színhasználat mellett gyakran megfigyelhető a komplementer (piros–zöld) (Fejfák, 1977) és a hideg–meleg színekben (Tulipán kékben, 1978; Változó négyzetek, 1979) rejlő ellentétes dinamika alkalmazása.
A szimbolikus, „képírásszerű” kifejezésmód az 1981-től jelentkező „rácsozatos” képein még inkább meghatározóvá vált. Ekkortól alkotásain Korniss Dezső tradíciót és modernséget egyesítő szemléletét Paul Klee gyermeki szabadságot idéző világával kezdi ötvözni.
A nyolcvanas-kilencvenes évekre kiforrott, összetéveszthetetlen festői stílusát a leegyszerűsített népművészeti motívumok kombinációja mellett a Tóth Menyhért hatását tükröző fehér szín dominanciája jellemezte.
Legutolsó már a kétezres évek tájékán készült műveire a visszafogott, monokrómba hajló redukált színhasználat, a fekete, kék és fehér eluralkodása (Kék kép, 1999; Színes jelek feketében, 2003; Beillesztett négyzet, 2001) jellemző. Ahogy megfigyelhető a motívumkészlet elszegényedése, legtöbbször a rácsformára való egyszerűsödésnek lehetünk tanúi. A képfelületek is egyre rusztikusabbá válnak, a sűrűn, többszörösen felvitt festékrétegeknek köszönhetően.
Bartl művészi identitásának kifejezési formái állnak a kiállítás középpontjában, amelyek amellett, hogy a lokális (szentendrei, soroksári sváb) motívumvilágból merítenek, mélyen benne gyökereznek az európai modernizmus és a háború utáni magyar festészet hagyományaiban.
Az önazonosság motívumai – Bartl József életmű-kiállítása 2025. február 2-ig látható a Ferenczy Múzeum Centrum, Szentendrei Képtárban (2000 Szentendre, Kossuth Lajos utca 5.)
Fotó: Deim Péter és Deim Balázs FMC
