Egy pillanat! – emeli magasba mutatóujját, ha még nem elégedett a fotózás körülményeivel. Akkor is mondogatja ezt, amikor valami hirtelen nem jut eszébe. Végül is stílusos, hiszen a fotóművészet a pillanat művészete. Az ellesett pillanatok megragadása. Meg sem tudom mondani, négy évtizedes ismeretségünk, barátságunk és közös munkáink során hányszor, de hányszor láttam ebben a szituációban. Vállán súlyos fotótáskával, nyakában fényképezőgépekkel, kezében exponálásra váró masinával – és teljes odaadással! – örökítette meg a helyi eseményeket, némi túlzással mondhatnám, nélküle meg sem tartották volna azokat. Hűséges krónikásként mára egyedülálló archívumot birtokol.

Bahget Iskander ötvenhat éve hagyta el szülőhazáját, Szíriát, hogy nálunk szerezzen diplomát. A dunaújvárosi főiskolán külföldi ösztöndíjasként tanult kohómérnöknek, egészen pontosan kohászati alakítástechnológusnak. Részéről ez persze csak közjáték volt, hiszen mindig is a fényképezés volt a szenvedélye.

Kérdezem tőle, honnan ered ez az érdeklődés, s elérzékenyülve mesél egy réges-régi történetet. Hároméves lehetett, amikor az édesapját huszonhat esztendős korában hirtelen elragadta a halál. Nem maradt fenn róla fénykép, vele kapcsolatban csak az emlékeire hagyatkozhat. Egyetlen pillanat rögzült benne, amit máig hajszálpontosan fel tud idézni. Látja maga előtt apja magas termetét, neki aprócska gyerekként igencsak fel kellett rá néznie, hogy elkapja a tekintetét. Egyszer kapott tőle egy bordó színű szandált, azt is csak úgy tudta átvenni tőle, hogy nyújtózkodott érte. Közben önkéntelenül az apja szemébe nézett, csak a másodperc töredékéig, de az végérvényesen megbabonázta. Mintha csak akkor készítette volna el élete első fényképfelvételét – fényképezőgép nélkül.

A messziről jött fiatalember dunaújvárosi diákévei nemcsak tanulással, hanem fotózással is teltek. Ehhez azonban megfelelő technikai eszközök kellettek, ezért először az ösztöndíjából vett egy orosz gyártmányú Zenit fényképezőgépet. Csatlakozott a helyi Rosti Pál Fotóklubhoz, akikkel még ma sem szakadt meg a kapcsolata. Első legjobb fotóját rögtön beválogatták egy kiállításra, aztán később díjat is nyert vele.

Ennek a képnek is van története. Észrevette, hogy a prérin egy bádogból készült buszmegállóban várakozik egy fiatal lány. Egyedül ácsorgott, tekintete a semmibe révedt. Időnként az órájára nézett, talán randevúra igyekezhetett. Nem ment oda hozzá, távolról fényképezte le, teleobjektívet használt. Amikor otthon előhívta a negatívot, akkor tűnt fel neki a lány háta mögötti moziplakát, a Mi lesz veled, Eszterke? című új filmet reklámozta. Micsoda véletlen! Ennél jobb kompozíciót beállítva sem lehetett volna elérni. Önként adódott a kép címe is.

Iskander hatalmas életművet hozott létre. Elkötelezte magát az alföldi táj, a haldokló tanyavilág, a kendőzetlen valóság mellett. Sehonnan sem zavarták el,

nem eresztettek rá vérszomjas kutyákat; ellenkezőleg, szívesen látták, sőt megvendégelték, marasztalták, beszélgettek vele. Egyre inkább úgy érezte, Magyarországon itthon van.

Megerősödött benne, hogy már ide tartozik. Persze észrevehető akcentusa sokaknak feltűnt. Valahol a világ végén jól eldiskurált egy idős férfival, amikor az váratlanul megkérdezte: „Fiam, te miért nem beszélsz rendesen magyarul?” Iskander kivágta magát: „Azért, mert Szíriában születtem.” Mire az öreg megvakarta a fejét: „Nahát, nyolcvanéves vagyok, de még sosem hallottam róla, hogy Magyarországnak volna egy ilyen nevű része.” Jobbnak tűnt témát váltani…  Ha mostanában felkeres egy-egy tanyát, szomorúan veszi tudomásul a pusztulást, a visszafordíthatatlan változásokat. Amit ő nem is olyan rég még látott, az mára nincs, csupán a képei tanúskodnak a letűnt világról. Viszont ezt a mesét csak ő tudja elmesélni: magyar tájat, magyar értéket szír szemmel, arab gondolkodással, magyar szívvel. Egyszer a fülembe súgta: „Én már régóta magyarul álmodom.”

A Kecskemét-Hetényegyházán élő fotóművész rendkívül gazdag és kiváltképp szerteágazó életművének kiemelkedő részét képezik az arab világban készült alkotásai. Ha évtizedek elteltével is, de volt alkalma többször visszatérnie szülőhazájába. Édesanyját csak huszonöt esztendő múltán tudta újra átölelni, merthogy sokáig nem mert hazamenni, tartva a szír hatóságok bosszújától, amiért diplomásként nem hazája felemelkedését szolgálja megszerzett tudásával, és különben is, hogyhogy felvette a magyar állampolgárságot.

Mérnökként az 1980-as években kapott külföldi munkát, s arab tolmácsként három évig dolgozott egy háromszáz fős „dollárkereső” magyar építőmunkás csapattal Algériában, majd Marokkóban, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ottani keresetéből építi majd fel műtermes házát. Ami aztán meg is valósult, sok-sok áldozat árán. Magánemberként és fotóművészként Szírián kívül Egyiptomba és Katarba többször eljutott, több kiállítása is volt, később pedig rendszeresen járt Bulgáriába.

Bahget Iskander a kecskeméti Forrás folyóiratnak köszönhetően került kapcsolatba a magyar irodalom jeleseivel. Végigfotózta az 1979-es lakiteleki Fiatal Írók Találkozójának mozzanatait, legjobban Illyés Gyula személyisége hatott rá, még kezet is foghatott vele. Nagysága révén elérhetetlennek gondolta, olyasféle lánglelkűnek, mint Petőfi Sándort, de

a közelébe kerülve látta, milyen egyszerű, sallangok nélküli ember, a szó legnemesebb értelmében. Csak nézte, nézte a magyar irodalom mitikus alakját,

ahogy feleségével ülnek és beszélgetnek a fiatalokkal. Észrevette, hogy sokat mosott kockás ingének gallérja kissé megkopott, ez kivehető a róla készített fotóin is, nagyon megejtő látvány volt. Ettől még nagyobb ember lett a szemében.

Többször találkozott Faludy Györggyel budapesti lakásán és vidéki szereplésein is. Egy fotóművész számára nem létezik nagyobb elismerés, mint amikor egy legendás költő csodálja és nagyra tartja a munkáját. Ezt a levelet 2004-ben kapta tőle: „Mikor lakiteleki fényképeidet először láttam, nem kérdeztem, hanem természetesnek tartottam, hogy a szíriai fiatalember ennyire érti a magyar írók javát. Vágyamról, hogy közétek kerüljek, beszélni sem mertem. Nem kérdés, hogy a huszadik század második felének (és tovább) költőiről a te fényképeid a leghitelesebbek és a legmaradandóbbak, érthető tartalmukkal és érthetetlen súlyukkal. Nagyon szerettem volna közéjük kerülni. Kívánságom, vágyam hosszú évekkel később Kecskeméten és budapesti lakásomon teljesült is. Veletek vagyok elválaszthatatlanul. Nyugodtan hunyom le a szemem. Együtt szállunk a jövendő időben.”

Kányádi Sándorral is hamar közös nevezőre jutott. Amikor Kecskeméten járt, megvendégelhette az otthonában. Fél szavakból értették egymást. Ültek a nappaliban és beszélgettek. A költő hirtelen előkapta a telefonját, felhívta a feleségét, és azt mondta neki: „Képzeld, Szíriában vagyok!” Csak ők ketten értették, miért mondja ezt. Rendkívül kifinomult humora volt. Utoljára a nyolcvanadik születésnapjára rendezett megemlékezésen találkoztak. Fáradtnak látszott. A méltatások közepette időnként elgondolkodott, lehunyta a szemét, kezével megtámasztotta a fejét. Ebből az ihletett pillanatból is kép lett. Kányádinak nagyon tetszett.

Szinte attól a pillanattól kezdve, hogy Iskander Magyarországra érkezett, fontosnak tartotta a magyar–arab kapcsolatok elmélyítését. Mintegy hídemberként törekedett a két kultúra közötti átjárások felfedezésére és kihasználására. Ez a szándéka mára még jobban megerősödött. Élénk kapcsolatot tart a Budapesten működő arab nagykövetségekkel, s alkalmasint a diplomaták is szívesen elidőznek édenkertté varázsolt kertjében. Évekkel ezelőtt előfordult, hogy egyszerre tizenhárom arab nagykövet vendégeskedett nála. Az ismerősök, barátok pedig már bejelentkezés nélkül jönnek. Aki megtekinti az otthonát, a műtermét, a kertjét, alig tud betelni a látvánnyal. Bárhová néz az ember, bámulatos életmű tárul a szeme elé, még a ház ablakainak külső üvegfelületére is fényképek vannak kasírozva.

Nem tudni, mi lesz a sorsa ezeknek a felhalmozott értékeknek. Jó ötletnek bizonyulna, hogy a Kossuth- és Robert Capa-díjas szíriai-magyar fotóművész (igazi szíriai hungarikum!) inspiráló magánbirodalma lehetne egyszer az a hely, ami tökéletesen megfelelne az arab–magyar barátság kulturális és gazdasági központjának. Barátunk azt tervezi, hogy felállít egymás mellett egy beduin sátrat és egy magyar jurtát, a maguk jellegzetes eszközeivel, szimbólumaival. Akár zarándokhely is lehetne, vihetné Magyarország, Kecskemét, Hetényegyháza hírét a nagyvilágba.

 

A szerző újságíró