A szlovákiai, rimaszombati származású magyar ajkú grafikusművész, Csótó László pályája egy 2002-ben bekövetkezett tragikus fordulatnak köszönhetően teljesen átalakult. Az alkotó, aki eredetileg jobb kézzel dolgozott, súlyos betegsége következtében jobb oldali bénulást szenvedett, ami a művészi tevékenységét is ellehetetlenítette. Az élet kíméletlen próbája azonban nem hallgatásra, hanem újrakezdésre késztette. A rendületlenül alkotni vágyó képzőművész bal kezével elkezdte újratanulni a grafikai folyamatokat. Ennek a küzdelmes, ugyanakkor termékeny időszaknak eredményeként önálló, autonóm vizuális nyelvezet formálódott meg munkáiban. A Bal kéz a jobb kéz tükrében című emlékkiállítás ennek a két korszaknak állít emléket, a művész betegsége előtti és utáni alkotásait állítja egymás mellé, érzékenyen világítva rá a technikai és kifejezésbeli változásokra, valamint arra a kivételes emberi és művészi kitartásra, ami a művész életművét meghatározta.
Technikai szempontból Csótó László munkái többségükben finom vonalrajzos grafikák, amelyeket a művész még jobb kezével, fekete alapra fehér tussal készített. A szigorúan szerkesztett, mégis érzékeny lírai kompozíciók a rend és a törés, a szögletes és az ívelt formák játékára épülnek, s végül népművészeti narratívává állnak össze. A fekete alapon jól kitűnő fehér vonalháló geometrikus keretként zárja magába a központi motívumokat, az egyszerű vonalakból formált emberi alakok szecessziós mintákkal és a magyar népi formakincs elemeivel fonódnak egybe.
Egyszerűbb vonalvezetésű színtelen vonalrajzaiban is érzékelhetővé válik, hogy tömbszerű alakjai nem individualizált portrék, inkább az emberi lét redukált jelei, súlyosak, hallgatagok, mozdulatlanok, akiket a köréjük épülő rendszer tart össze. A vonalak ismétlődése mögött azonban finom törések és elcsúszások figyelhetők meg.
A kis méretű, kerámiaalapra készült munkák Csótó László kísérletező szemléletének lenyomatai. A sima fehér felületre a művész átviszi a finom rajzos formákat, megőrizve azok kifinomult karakterét. A kompozíció középpontjában álló stilizált emberalak zárt, önmagába forduló testtartása az ikonfestészet frontális, hieratikus hagyományait idézi, miközben a vonalvezetés modern karaktert kölcsönöz a műnek. Külön figyelmet érdemel a méretarányos sűrítettség, a kis formátum ellenére a kép nem veszít erejéből, sőt, intim jellegét hangsúlyozza. A keretezés kulcsszerepet játszik, a körmotívumokból felépülő ornamentális szegély egyrészt védelmező, másrészt korlátozó funkcióval bír. A fekete szín használata, a rendszerezett elemek és a precízen szerkesztett kontúrok egyértelműen a művész grafikus gondolkodásmódját tükrözik kerámiamunkáiban is.
Arról tanúskodik a betegség utáni alkotói korszakban kialakított autonóm képi nyelv, hogy a korlátozottság nem a kifejezés beszűkülését, hanem a képi formák újraszerveződését tette lehetővé. A bal kézzel létrehozott munkák nem akarják imitálni a korábbi technikai biztonságot, hanem új ritmust, új hangsúlyokat teremtenek. A megszokott precíz vonalak és részletek helyett most a bal kéz lüktetésében mozgó gesztusok határozzák meg az alkotások karakterét. Ez a testi korlátozottság paradox módon kreatív szabadságot hoz Csótó munkásságában. Az első alkotások létrehozásánál a művész felesége is aktívan segédkezett, együtt keresték a módját, hogy a bal kéz mozdulatait a lehető legtermészetesebben és kifejezőbben rögzítsék a felületen. Ezek az alkotások nem feltétlenül narratívak és nem is a konkrét ábrázolás a lényegük, inkább egy meditatív folyamat felé irányítják a figyelmet. A nézőt lassú szemlélésre készteti, miközben a formák mögött mélyen emberi tapasztalat, veszteség, alkalmazkodás és újrateremtés rajzolódik ki.
A fizikai kihívás, amely sokakat megállított volna, Csótó Lászlónál inspirációvá vált. A Dúdor-terem különleges módon állít emléket ennek a kettősségnek, a bal és a jobb kéznek egyaránt. Nem csupán a fizikai kézre, hanem az alkotói erő és a kreativitás irányára, valamint a különböző módszerek és kifejezőeszközök használatára is reflektál. A terem bejárása során a látogató egyszerre tapasztalhatja meg a technikai sokszínűséget és a személyes történet intimitását, miközben a kiállítás összes alkotása valamilyen formában a művész alkalmazkodását, találékonyságát és elkötelezettségét idézi meg.
Fotók: Derzsi Áron
