Hogy Ifnek hívták-e már, nem tudom,
nem is sziget, inkább csak zátony Marseille előtt.
(Nem állt még ott a tömlöc, ahová a félvér író
– zsinóros díszatillás –
Monte Christo grófját majd becsukja.)
Egy rámpán vezették partra,
és látszott a pára, amit a januári délutánba fújt.
Az esetnek hamar híre ment,
tudtak már róla sokfelé,
volt, ki Penni doktor könyvét látta,
sőt a nürnbergi metszetét is megvették sokan.
A király lóháton érkezett.
A címeres ponyvát rögvest levették,
hogy fejtől talpig lássa mindenét.
Na persze legfőképp az orr érdekelte.
Mi más, a nagy Ferencet?
Naná, az orrozat.
A karavell csak másnap ment tovább.
Nyugatról fújt a szél, de tíz csomó alatt,
fehér taraj még nem sok ütközött.
A többiről most írni nincs erőm.
Ajándék volt, Első Emánuel, a portugál király
a szentatyának szánta volna,
habár mint tudható,
továbbadott ajándék, ómen,
balsors előjele.
Úgy kapta ő is a messzi Indiákból.
Valami szultán kenyerezte le.
Mit írjak még? Albrecht és Líviusz.
A két barát ma együtt üldögél,
ölükben mappa, rajzlap, vázlatok,
és rinocéroszt rajzolnak megint.
A Rinocéroszt rajzolják legott.
