A tárlat művek, személyes tárgyak, hozzá fűződő mozgalmak és kiállítások emlékeinek összegyűjtése, melynek anyaga a remények szerint majd újabb és újabb Beke Lászlóhoz kötődő műtárgyakkal egészül ki.

A Barcsay Teremben Beke 80+1 – Tükör/Képmás című rendkívül személyes kiállítással emlékeznek Beke Lászlóra (1944–2022). Kétcsatornás videóinstalláció mutatja a Beke Király utcai otthonába vezető utat, majd ahogyan a tér egyre inkább szűkül; lifttel felfelé utazva, a gangos folyosón át a lakásába juthatunk; miközben ezzel párhuzamosan a könyvespolcát is végigpásztázhatjuk. Zékány Dia hiperrealista festményén Beke raktárát ismerhetjük meg, a monitorokon pedig portréképeket és családi fotókat látunk, míg a vitrinekben (részben az általa írt) könyvei kaptak helyet.

 

Tengernyi tennivalóinak céduláin a lényegre emlékeztető kulcsszavak mögött előadások, megnyitók, kutatások, tanulmányok, sőt, az életmű teljessége sejlik fel. Ez a bensőséges szál, illetve a két kurátor, Fehér Márta képzőművész és Százados László művészettörténész kiállításhoz írt szövege deklarálja a nyitott tárlat lehetőségét, ahogyan az a látogatók, a szakemberek és az ismerősök saját történetein, emlékein keresztül, a derridai értelemben „továbbírja önmagát”.

 

Ezt az elvet követve idézem most fel a műcsarnoki irodám szekrényébe beragasztott, Beke szignálta levelet, amely azon a helyszínen függ, ahol Beke 1995 és 1999 között főigazgatóként dolgozott (míg e sorok írója akkoriban még gimnazista volt). A munkatársainak szóló körlevél 1997. szeptember 26-án kelt, amelyben az egykori főigazgató fogadóóráinak időpontjait adja meg. A levélben ennek szigorú betartását kéri, mégis így zárja sorait: „Az azonnali elintézést igénylő ügyekben a fogadóórától függetlenül is rendelkezésre állok.” Erre a fajta nyitottságra reflektál a mostani, képzőn látható kiállítás egyik műve, Sugár János 2025-ös What If című, „alternatív múlt emlékműve” (és ehhez kapcsolódva a megnyitó során elhangzott mondatai). Sugár eredetileg soha nem létezett, fordított ready made névtáblát alkotott, ahol az Interdiszciplináris tanszékvezetői tabellán Beke fogadóórájának jelzését végtelenként definiálta. Ezt az időtlen dimenziót erősíti a Barcsay Terem plafontól plafonig, izgalmasan rendezett tárlatán szándékosan „otthagyott,” végtelenbe mutató, „égig érő” létra is, amely összekötni hivatott a Beke által kutatott égi és földi síkokat, az élő és a már nem e világban létező művészek szellemiségét, illetve a kortárs kultúrára gyakorolt, Beke képviselte hatásmechanizmusokat.

 

A kiállítás egésze egyféle palimpszesztként működik, ahol a képek, szövegek, hanganyagok és videók egymásra rétegződve új értelmet kapnak. A valamiként Bekéhez kötődő művészek egymásmellettiségét látjuk, ami időbeli átjárásokkal a múltból építkezve, a jövő felé mutatva egyfajta kimerevített jelen idejű állapotot rögzít, hogy a térben való elrendezéssel érzékeljük mindazokat az effektusokat, amelyek hypertextuális kontextusban képesek átkeretezni az egyedi jelentésmezőket. Beke mestereinek, pályatársainak és tanítványainak munkái keverednek egyetlen térben, hogy parafrázis jelleggel, vagy közösen létrehozott alkotásokként, performanszok eredményeiként idézzék meg azokat a művészeti irányzatokat, amelyekkel Beke pályája során foglalkozott vagy amelyeknek ő maga elindítója s alakítója volt.

 

A Tükör/Képmás cím Bekétől származik, e kérdéskör teljes életműve során foglalkoztatta, annak művészeti, gondolati és spirituális vonatkozásait kutatta.  A színről színre, egészben való látás kényszerének hiábavalóságát felismerve, lemondott a „tükör-könyv megírásának” kihívásáról, hiszen rájött, hogy „az egész világ”, sőt, minden ember és „minden mű egy tükör”. A metaforával kifejezi, hogy a körülöttünk lévő valóság minket, saját tudásunkat, tetteink összességét, személyiségünket tükrözi, tehát minden csupán töredékességében tud megmutatkozni a bennünket körbeölelő világban és e kiállításon is.

 

Bekére emlékezünk a Képzőművészeti Egyetem tárlatán, akit immár csupán a képek helyettesítenek és tükröznek vissza, hiszen ő maga végleg „elhagyta a helyszínt”, hasonlóan, ahogyan 1979-ben (bár ott nem visszavonhatatlanul), a Szürenon Csoport kiállításán tette, ahol egy Haris László készítette életnagyságú fotó helyettesítette őt és beszélt helyette. A mostani tárlat tehát egy hatalmas, jól strukturált tükör, ahol művek, könyvek és videóinstallációk szólalnak meg Beke László helyett, a „hiány körberajzolásának kísérletével” immár mindezt az örökkévalóságnak címezve.

 

fotók: Kádár Viktor (MKE) /sajtóképek.

 

A Beke 80+1 című kiállítás 2026. január 17-ig tekinthető meg a Magyar Képzőművészeti Egyetem főépületében (1062 Budapest, Andrássy út 69–71.).