Szerintem már nem tudjuk, hogy életünk mely területén van jelen az MI. Ha azt gondoljuk, hogy csak akkor, amikor megnyitjuk a ChatGPT-t és beszélgetünk vele, akkor nagyon messze vagyunk az igazságtól. A Google-keresésektől kezdve a Waze-navigáción át a Spotify-playlisteken kívül akár a banki hitelelbírálásban is jelen van. Lassan minden döntéshozatalban jelen lehet támogató elemként vagy teljesen automatizálva. Az emberek által megalkotott algoritmusokat, eddig megismert önműködő rendszereket tovább lehet optimalizálni, azaz még hatékonyabbá tenni az MI segítségével. A szellem kiszabadult a palackból, és ez nem a ChatGPT érkezésekor történt, csak akkor döbbentünk rá, hogy hol tart a technológia. A képalkotó MI-rendszerek (Midjourney, Leonardo, GPT4, Firefly stb.) az elmúlt két évben nagy fejlődésen mentek keresztül. Egyre nehezebb megállapítani, hogy amit látunk, az fotóminőségű fikció vagy a valóság. A politikai kommunikációt vagy a deepfake-et és az egyéb visszaéléseket most nem is említem, számomra inkább a művészeti alkalmazása az érdekesebb. Az MI képkészítés szerintem túlmutat azon, amikor önmagam dolgozom a számítógépen, és a számítógépet minden pillanatban én irányítom. A mesterséges intelligenciától kérni tudok, leírni, hogy mit szeretnék, de egyáltalán nem biztos, hogy követi az utasításaimat. Van, hogy új és nekem váratlan megoldással áll elő, ami inspirál, és onnan más irányba viszem a folyamatot. Én vagyok az úr, de inkább rendezőként dolgozom, aki döntéseket hoz. A fejemben levő képet szeretném előhívni, de lehet, hogy egészen mást kapok, ami akár még annál is jobb lehet.
A mesterséges intelligencia egy fekete doboz, amelybe nem igazán látunk bele. Az azt megalkotó programozók sem tudják minden hibáját kijavítani, mert már a rendszer működése is némileg megismerhetetlen. Ennek ellenére mégsem szabad túlmisztifikálni. Ez egy erős kollaborációs eszköz, amely épp arra mutat rá, hogy az emberi gondolat, az ötlet és a művészi szándék a lényeg. A szándék az, hogy emberként emberekhez a művészet hullámhosszán akarunk szólni. Ezt nem tudja elvenni tőlünk a gép, mert önmagától nincsen kifejeznivalója, nem érintette meg a világ vagy egy érzés, netán egy gondolat, ami arra késztetné, hogy azt művészetre fordítsa. Tehát a mesterséges intelligenciával készült alkotásokra is ugyanaz az igaz, mint Duchamp hólapátjára, hogy nem a technika a lényeg, hanem az emberi gondolat. De egyszer eljöhet majd az az MI, aki saját tudatára ébred (sentient – érzékeny/érző), és lesznek érzései, ki tudja, talán akar majd művészetet is csinálni. Az eszmélettel rendelkező robot ma csak egy gondolatkísérlet, de vannak szakemberek, akik szerint ez öt-tizenöt éven belül bekövetkezhet. Ekkor már persze lehet, hogy nem az lesz a legnagyobb problémánk, hogy milyen művészetet csinál egy nálunk sokkal okosabb, érző-gondolkodó mesterséges lény.
Az általunk megadott prompt az utasításfelhőnek csak a felső rétege. Ezt még sok egyéb, rejtett paraméterrel módosítják, mire az MI „asztalára” kerül. A Google Gemini kapcsán alakult ki egy kisebb botrány, mert a cég úgy próbálta a képek diverzitását biztosítani, hogy mindenáron színes bőrű férfiakat vagy nőket generált olyan szituációkba is, ahová normál esetben nem képzelnénk. Mondjuk a női római pápa vagy a fekete bőrű náci katona megmutatta, hogy nem egyszerű feladat politikailag korrektnek lenni a gépi logika felülbírálásával. A jó cél ilyen „prompt”-ba láthatatlanul belekódolva ellenkező hatást ért el.
Harari mondja, hogy az emberi létet eddig meghatározó paradigmákat döntheti le az MI, hiszen beszél, ír, képeket készít és még mozgatni is képes azokat. Eddig csak az ember volt képes történeteket kitalálni, mostantól az MI is létre tud hozni igaznak látszó meséket. Tudja a hangunkat klónozni, és meg tud szólalni helyettünk. Még nem értjük, mibe csöppentünk, de azt érezzük, hogy elmosódnak a valóság határai. A kételyt felfüggesztjük, amikor beülünk a moziba, átéljük a cselekményt és együtt izgulunk a főszereplővel. De, amikor kijövünk a moziból tudjuk, hogy ez csak egy film volt, ahogy kidobjuk az üres popcornos zacskókat újra a saját valóságunkban vagyunk. Az MI szerintem a természetes kételyünket nemcsak felfüggeszti, hanem tartósan ki is iktatja. Végleg a moziban maradunk abban az értelemben, hogy nem tudjuk, mit higgyünk el, és mit nem. Erre két reakciónk lehet: semmit nem hiszünk el, mert mindenhol összeesküvést sejtünk, vagy elegünk lesz belőle és teljesen átadjuk magunkat a mozinak. Irányít minket a technológia, és úgy élünk, mint digitális rabszolgák, akik önként adják át az életük felett az irányítást. MI nélkül is tudtak a Big Tech cégek minket vezetni, most ez csak fokozódik. Mondok egy példát: egyik amerikai barátom a napokban Budapesten járt és mesélte, hogy a férje nem tudott vele jönni. A férje iPhone-ja viszont kitalálta, hogy azzal tudná kárpótolni a kihagyott utazásért, hogy a korábbi közös budapesti nyaralásuk képeit dobja fel neki. A rendszer tudja, hogy az a két telefon összetartozik, azt is, hogy ki hol tartózkodik éppen, s ha a feleséged Budapesten van és te nem lehetsz vele, akkor mutatunk képeket, amit évekkel ezelőtt együtt ott készítettetek. Ilyen rafinált dolgot ember nem talál ki. Ehhez MI kell, és óriás adatmennyiségen végzett tesztek. Félő, hogy az életünk olyan buborék lesz, amelyet algoritmusok mozgatnak a térben. Látszólag kellemes dolgok történnek velünk, de minden elsősorban az adott cég profitját szolgálja.
Nem tanítottam meg az MI-nek a saját stílusomat, igazság szerint ráhagyatkozom, és persze a választásaim jegyében alakítom, hogy mi tetszik, melyik részletet cserélje, vagy induljunk el teljesen más irányból. Nekem tetszik a Midjourney filmes realisztikus világa, de azt is belátom, hogy a stílusban, az esztétikában nem vagyok annyira jelen, mint a teljesen saját alkotásaimban. Az egyik MI-alkotásomat a Facebookon valaki megpróbálta újra megcsinálni, kikövetkeztette a promptot és lett belőle valami hasonló, de nem egészen olyan. Én a másolat minőségével nem lettem volna elégedett, számít azért az, hogy az én fejemben mi van, és amikor valami eléri azt a belső képet, akkor van az alkotás befejezve. Az is számít, hogy az ötlet nekem jutott eszembe, a másolat annak már csak lekövetése. Nem elvéve az érdemét annak, aki jobban másol, mert azért ez is előre tudja vinni a világot.
Szabályrendszert felállíthatunk, de ettől még nem fogjuk jobban érteni az MI-rendszereken belül zajló folyamatokat. Az input és az output van a kezünkben, és a közte levő út szinte kifürkészhetetlen. Ezt így kell elfogadni, miért akarnánk egy folyamatábrát vagy egy szabályrendszert ráhúzni? Épp az a szépsége, hogy nem tudom, mit kapok, kísérletezés az egész élmény. Valaki azt mondta nekem kritikaként, hogy az MI-művészetben nincsen kockázat. Tény, hogy nem hasonlítható a festészethez, amikor bármikor összeomolhat a mű, akár visszafordíthatatlanul javíthatatlan lesz és kezdhetem újra. Ha innen nézem, akkor valóban az MI-alkotás folyamatában döntéseket hozni, válogatni, promptolni technikailag kevésbé kockázatos műfaj. De arról már beszéltünk, hogy nem a technika számít, tehát a művészetkészítés kockázatát sem a technika nehézsége felől kellene megközelíteni. Fogadjuk el, hogy a digitális világban van undo, és nem lesz festékes a ruhám, de ettől még a képet elindító gondolat erejében van a kockázat. Ha az nem működik, akkor rossz a kép, legyen az MI vagy festmény.
Én párhuzamosan festek olajjal egy sorozatot és közben MI-képeket is készítek. A festészetben az anyag ellenáll, és minden kép folyamatos küzdelem. A médium esetlegessége állandó meccshelyzetet teremt, akár egy szkander mérkőzés köztem, a technikai tudásom és az elérni kívánt idea között. Órákat vagy akár napokat nézem, hogy mit festettem, és mást látok este vagy másnap reggel. A bizonytalanság és kétségbeesés veszélye minden percben ott van. Talán muszáj is, hogy ezeket megéljem, és ha egy megoldással kikeveredem a festészeti problémából, akkor lesz csak jó a végeredmény. Szóval nagyon ritka, hogy nem ütközik az ember problémába, és talán a felbukkanó problémák és azok megoldásai teszik jobbá a képet. Ahogy ez az életünk más területéről is elmondható. Az MI esetében hosszú órák mennek el akár feleslegesen, mert nem kapok jó választ. Leírom, elmondom, újrakevertetem, és még mindig rossz. Ebben is van bizonytalanság, de kétségbeesés nincs. Szóval esetlegesség nélkül nincsen folyamat, mert mindig van olyan tényező, amire nem számíthatok. És ezek a kellemes balesetek teszik élőbbé a művet.
A Midjourney tulajdonosa azt nyilatkozta, hogy lassan már referenciaképek sem kellenek a modell tanításához, már magától tudja, érti a rendszer, hogy miként kell pixelekből felépíteni bármit. Szerintem lesznek kirakatperek, de ez a hajó elment. Legtöbb esetben lehetetlen már megmondani, hogy egy MI-kép kinek milyen fotójából lett mixelve, vagy megtanítva. Nagy művészek stílusában készülő mesterséges alkotások (például kép Andy Warhol után stb.) árulkodó, hogy akár jogdíjas kellene legyen, de ennek a megállapítása azért nehéz jogi folyamat. Inspirálódni mások művészetéből mindig is lételeme volt az alkotásnak, nehéz megmondani, hol ér véget az inspiráció és hol kezdődik az erős másolás. Ha már Andy Warholt hoztam fel példaként, nagy hír volt tavaly a művészvilágban, hogy Prince-ről festett képe után annak idején nem fizetett jogdíjat a fotósnak, mert szerinte azt annyira átértelmezte, hogy új műalkotás jött létre. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság most, lassan négy évtizeddel a halála után döntött úgy, hogy a fotóst kártalanítani kell. Ez az ítélet azért fontos, mert bizonytalanná teszi, hogy egyáltalán lehet-e inspirálódni, meríteni más művészek munkáiból. Ha igen, akkor annak hol van a határa? Legalább ennyire ingoványosak az MI által generált utánérzések és másolatok.
Nyitókép: Csudai Sándor
