Sávok és gesztusok No.3 

 

Vajon kellenek-e korlátok, amelyek megregulázzák az életünket, vagy hagyatkozhatunk az intuícióinkra, és mint a gesztus a vásznon, áramolhatunk-e szabadon ebben a világban? Vagy fontosak rutinok, szabályok, kapaszkodók, vonalak és csíkok, amelyek rendet vágnak az őrületben? A struktúrák, amelyek megszelídítik a bennünk forrongó tüzet?

Sávok és gesztusok No.4, 2023

 

A rend kiszámíthatóságot jelent. Ha az ember nem akar állandóan sodródni, akkor cölöpöket kell vernie az élet hullámveréseibe. Le kell horgonyoznia, meg kell találnia tájékozódásának sarokpontjait, azokat a kapaszkodókat, amelyek megmentik a süllyedéstől. De vajon nem önfeladás-e az, ha lecsendesítjük az ösztöneinket, és gátat vetünk a belső áramlásunknak?

Sávok, fehér alapon függőleges csíkok, 2021

 

Ezeket a kérdéseket feszegetik Benkő Barnabás sorozatai, az egyes szériák azonban más és más megoldást kínálnak. A Sávok sorozat szekvenciálisan ismétlődő sávjai szigorú határok közé szorítják a tomboló gesztusokat. Elrejtik, megregulázzák az érzéki felületek sodrását, lecsillapítják a fékevesztett, mértéktelen, vad ecsetvonásokat és fújásokat. Az áradó, véletlenszerűen a vászonra kerülő színfoltokat stabilizálják, logikus rendbe terelik. A fegyelmezetten tartó önmegtartóztatás képei ezek, amelyekben az apollóni jelleg dominál. Az ipari, nyers, olykor neonos árnyalatokban megfogalmazott sávok hideg, kimért, tudatos kompozíciót eredményeznek, amelyek mögött azonban ott lapul a látszatokat és formákat bontó, a véletlenszerűséget és esetlegességet éltető dionüszoszi, ami folytonosan megpróbál kitörni a csíkok jelentette börtönből. Tulajdonképpen ez adja e kompozíciók feszültségét: Apollón, a látszatteremtés és a plasztikus formaadás istene küzd meg a megittasultan tántorgó, a véletlent és az ösztönt éltető Dionüszosszal.

Sávok, fehér No.5, 2022

 

És ugyan a Sávok sorozatban még Apollón kerekedik felül, azonban Benkő Barna legújabb képei már sokkal oldottabbak, felszabadultabbak, azokon már nagyobb szerep jut a véletleneknek. Ezek a művek, bár színeikben sokkal melankolikusabbak a korábbiaknál, mégis kevesebb bennük a mérlegelés, a megfontoltság. Benkő több teret enged a véletlennek, hagyja, hogy a spontán gesztusok váljanak a képek fő szervezőerejévé. Így a képi struktúra lazábbá és oldottabbá válik, a dionüszoszi jelleg kezd el dominálni. A graffitis taggek lendületességéből táplálkozó festékfújások sűrű rétegzése gazdag és telített kompozíciókat eredményez.

Sávok, magenta és zöld No. 2, 2022

 

Benkő képeinek feszültségét azonban nemcsak a Dionüszosz–Apollón dichotómia adja, hanem a hiánnyal és telítettséggel való játék is. A vízszintesen futó sávok olykor szoros egymásutániságban követik egymást, máskor távolabb kerülnek, így a látvány levegősebbé válik. A gesztusok olykor jobban kivehetők, jobban körülhatároltak, míg máskor szinte teljesen egymásba érnek és sűrű szövetet alkotnak. Az alkotó olykor egy képen belül is érzékenyen oszcillál sűrűség és ritkaság között, aminek következtében a tekintet is folyamatosan áramlik a kompozíción belül. Mivel a képeknek nincs fókuszpontja, ezért a néző szeme sosem tud megállapodni, folytonosan pásztáz a kép terén belül, olykor követni kezdi a vonalakat, máskor pedig egy-egy gesztusra koncentrál.

Sávok, neonsárga No.1, 2023

 

A kiállításon szerepel néhány olyan kompozíció is, amelyek neonszínű kerettel vannak lezárva. Amellett, hogy ez még erősebb lezártságot jelent a Sávok sorozathoz képest, a médiumot magát is kérdéssé teszi. Benkő festményei ugyanis folyamatosan rákérdeznek arra, mi a mű és meddig tart a kép? Ez a kérdés talán leginkább a három egyforma méretű kompozíción érhető tetten, amelyek együttesen transzparenssé teszik az alkotó munkamódszerét, miközben a műalkotás határait is kitágítják. Az egyik vásznon a gesztusok és sávok küzdelme rajzolódik ki, amelyből végül megszületik egy struktúra, amely tulajdonképpen maga a festmény. De mi a helyzet a leeső ragasztószalagokkal, amelyek őrzik a felfújt, spontán gesztusok nyomait? Ha azokat egy vászonra rögzítem, mint ahogy a másik képen látjuk, akkor ez is tekinthető műalkotásként? Illetve önálló műként kell-e ránéznünk, vagy a már meglévő kiterjesztéseként? A helyzetet tovább bonyolítja a harmadik kép, amely tulajdonképpen a leeső ragasztószalag-gubancok vászonra applikálásából született meg. Azt a pillanatot rögzíti, amikor az evidensen hulladékként értelmezett anyag a műalkotás rangjára emelkedik.

Sávok, bordó No.1, 2022

 

E három mű továbbá kérdésessé teszi az alkotó szerepét is. Benkő az alkotás során háttérbe húzódik, nagy teret enged a véletlennek, hagyja, hogy a festék saját életet éljen a vászon, megfolyjon, nyomot hagyjon, koszoljon, a történések spontán folyamát kevéssé akadályozza. És itt térhetünk vissza a gondolatmenet elejére: tulajdonképpen Benkőnél nemcsak a kész kép, de már maga a képalkotás is leírható a dionüszoszi és az apollóni princípium dialektikája mentén. Az alkotó Dionüszoszként, az önmagát feladó önátadás isteneként működik, amikor ezeket az oldott gesztusokat felfújja a vászonra, ugyanakkor jelen van benne Apollón, az önmagát valamihez fegyelmezetten tartó önmegtartóztatás figurája is, aki nem engedi, hogy a művész a kontrollálatlan őrület mezsgyéjén szaladgáljon.

Ezek a festmények azonban a befogadónak nem mondják meg, melyik lesz a helyes út, nem tudjuk meg, hogy sodródni érdemes-e, vagy inkább fegyelmezni magunkat, ugyanakkor amíg nézzük őket, addig kitalálhatjuk, hogy a teljes őrület és a hideg mértéktartás közötti spektrumon nekünk hol kényelmes a létezés.

 

A kiállítás ingyenesen látogatható csütörtökönként és péntekenként 17-től 19 óráig. Helyszín: K6 Projekt Galéria (1072 Budapest, Klauzál tér 6.)