2021-ben elnyerte a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, ennek kapcsán akkor többek között arról a lehetőségről esett szó, miszerint a díj elősegíti az alkotó nemzetközi karrierépítését. Akkor felmerült, hogy majd az idő eldönti, sikerül-e olyan intézményt találnia, ahol lesz érdeklődés a munkái iránt és inspiráló közegre lelhet. Hogyan alakult ez azóta?
A Leopold Bloom-díj egyik legfontosabb hozadéka, hogy megismerkedhettem Aideen Barry, ír képzőművésszel. Mindketten meghívást kaptunk egy-egy nagyméretű falfestmény elkészítésére Szombathelyen, a Murális Műhely szervezésében. A többéves projekt az Ulysses fejezeteinek feldolgozására invitál magyar és ír művészeket. Az azóta is folyamatosan tartó párbeszéd köztem és Aideen között az Ulysses kritikájával kezdődött, de pillanatok alatt kiderült, hogy rengeteg párhuzam van kettőnk élete és gondolkodása között. Hasonló témákkal foglalkozunk a rajz, a festészet és az animáció eszközeivel.
A díj közvetlen következményeként létrejött kiállítás végül Pozsonyban, a Gandy galériában valósult meg. A galéria vezetője a francia származású Nadine Gandy, aki kifejezetten a közép-kelet-európai művészetre fókuszál. A galéria egészen kicsi, így egyetlen installációt állítottam ki, melynek címe Sofa.
Egy évvel később az írországi The Dock Arts Center kiállítóterébe kaptam meghívást. Az óriási belmagasságú térben a Széphercegnő, a Sofa és a Verdesődés című installációimat állítottam ki, egy kisebb teremben pedig A here elhagyása című videómat mutattuk be.
Idetartozik még a veszprémi Csikász galériában rendezett Főtt béka című duókiállítás, Aideennel közösen. A tárlat kurátora és a katalógus szerzője Salamon Júlia.
Munkáiban sokszor foglalkozik az elnyomás és a hatalom kérdéskörével. Milyen szempontok és kérdések szerint épülnek fel ezek az alkotások?
Nehéz megmondani, hogy milyen mértékben határozok meg előre szempontokat és kérdéseket. Alkotói módszerem spontán ötletekben megfogalmazódott, fiktív szituációk kigondolásából és megvalósításából áll. Magyarán a hétköznapokban átélt helyzeteket gondolom tovább. A fent említett kiállításokra körbejárható installációkat készítettem. A Pozsonyban kiállított Sofa ötlete akkor fogant meg bennem, amikor egy iskolai szülőtársammal bementünk a tankerületbe panaszkodni az intézmény vécéinek állapota miatt. Az intézmény fölényével szemben érzett tehetetlenség, a szavak keresgélése, az öncenzúra sajátosan tud összesűrűsödni ezekben a szituációkban. Az iroda csúnyán mintás, süppedő kanapéján nyilvánvaló igazunkat magyarázva jutott eszembe az ötlet, hogy az ülés és a háttámla, mint két préshenger behúzhat és mintává darálhat. Az installációban végül kétféle kifutása van a jelenetnek, az egyik nézetből azt látjuk, amint a főhős küzd és ellenáll a beszippantásnak, a másik irányból pedig azt, ahogy az arca mosolygós mintává préselődik.
A szabadság kérdése a szabad akarat értelmében érdekli?
Ha úgy vesszük, igen. Például a Sára nevetése című munkám kifejezetten ehhez a témához kapcsolódik. Tematikus, csoportos kiállítássorozathoz készült, melynek kurátora Petrányi Zsolt, címe: Eredet. A tárlat az Ószövetség történeteit dolgozta fel, én Ábrahám feleségének, Sárának kételkedő nevetésével foglalkoztam. A történet szerint a nyolcvanéves asszony magában, befelé felnevet, mikor az Ábrahámot és az őt meglátogató vándorok hírül adják nekik, hogy egy évvel később fiúgyermeke születik majd. A vándorok bőrébe bújt Isten leleplezi és fenyegetően számonkéri Sára kételkedését. Sára történetében az érzelmek, a test, vagyis jelen esetben a nevetés hús-vér valósága kerül szembe az „örökkévaló”-val, azaz a hittel. A félelem is a test érzete. „Istenfélés”. Ez a kifejezés számomra önmagában megkérdőjelezi a szabadon választott gondolatok lehetőségét.
Az installáció három tölcsérszerű dobozból áll. Ezek egyik oldalán a jelenbe helyezett egy-egy idős nő alázatos, engedelmes arca látható. A dobozokat megkerülve, egy résen bekukucskálva pedig a visszafojtott, de újból és újból kitörő, fékezhetetlen nevetés látszik animáció formájában. A dobozban az alak időnként hátrafordul és tekintete gúnyosan vagy cinkosan összetalálkozik az őt néző közönséggel.
Alkotásaiban sokszor, ha nem kizárólag hétköznapi, mindennapos problémákkal foglalkozik, mégis egészen széles perspektívába helyezve és általános kérdésfeltevésre sarkallva a befogadót?
Valóban nagyon jelen vannak a hétköznapok a munkáimban. Mindazonáltal a realista részletek, ismerős mozdulatok sokszor keverednek a valóságtól messzire elszakadt, álomszerű elemekkel. Például a Verdesődés című videóinstallációmban szereplő nőnek elszabadul egy pillangó a ruhájáról és azt próbálja elhessegetni. Alkotói módszeremben fontosak a részletek, a megfigyelések, a fennköltség hiánya. Érdekel a mindenkori „szép”, a „jó”, a „normális” megkérdőjelezése, a normák eltolódása.
A női lét sajátosságainak feltérképezése hogyan zajlik az Ön esetében, hogyan tudja a kelet-európaiságot az általános jelenségekkel, kérdésekkel összhangba hozni?
Munkáim kiindulópontja sokszor személyes, de „a női lét sajátosságainak feltérképezése” inkább a társadalmi rendszerekben vizsgálva érdekel. Sokszor visszatér a fáradtság, a tehetetlenség, a visszafojtott, de kitörni vágyó düh, a fejcsóválás vagy a szemforgatás jelensége. Ezek nem egy-egy embernek az egyedi történetén keresztül jelennek meg nálam, hanem kitalált személyeken bemutatva általános, mindenki számára ismerősnek tűnő alanyok helyzetbe hozott portréin.
Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori hallgatója vagyok, a képzés keretében többek között azt a célt tűztem ki, hogy jobban megismerjem például Silvia Federici, Pierre Bourdieu, Nancy Fraser, bell hooks társadalomkritikus elméleteit.
Ha a munkamódszeréről ejtünk szót, elmondható, hogy az alapvetően a megfigyelésen és az analitikus látásmódon keresztül érvényesül, ha sokszor keveredik is egyéb síkokkal, de elsősorban a hétköznapi jelenségek feltárására tett kísérlet?
A körülöttem történő dolgokat figyelem és próbálom megérteni. Munkáim alapját vizuális ötletek, képzetek alkotják, sosem elméletek. A hozzájuk tartozó cím és a szövegek utólag születnek meg, sokszor évekkel később is átírom őket, mert mindig kicsit mást gondolok róluk.
Milyen módszerekre van szüksége ahhoz, hogy az egyéniből az általános irányába tudjon elbillenteni dolgokat?
Módszeremre általánosan jellemző, hogy a képeken és a videókon megjelenített karaktereim kitalált személyek, általános alanyok. Munkáim nélkülözik a konkrét szereplőket és narratívákat.
Az elmúlt pár év során készült műveimre jellemző, hogy létállapotokra találok rá több száz éves portrékon. A portrékról az arc köré festett keretezést, kontextust lehámozva, az arcnak, csak az önmagáért való részét hozom át egy-egy mai személy megalkotásához, az érzést átmentve és ezáltal általánosítva, kiterjesztve az időben.
Az Inda Galériában 2024 tavaszán nyílt Igazítás című kiállításomon több munkát is bemutattam ebből a sorozatból, de úgy érzem, hogy ezzel a kiállítással ezt a sorozatot lezártam, jelenleg más, egyszerűbb technikákkal dolgozom.
Most min dolgozik, illetve hol találkozhatunk az alkotásaival?
Jelenleg a Sára nevetése című munkám mindhárom eleme a debreceni MODEM-ben látható, az Eredet című kiállításon. A közeljövőben két kiállításra készülök, az egyik a május 8-án nyíló OFF Biennálé részeként a Holnapután című lakáskiállítás, melynek kurátora Oltai Kata, a másik pedig a doktori iskolához köthető komplex vizsgakiállítás, amely a Feszty Házban nyílik, szintén május elején. Mindkét tárlatra új rajzsorozattal készülök, amelynek címe Vircsaft. Ez utóbbi még folyamatban lévő munka, mely az idősebb Lucas Cranach Az ifjúság kútja című festményének kiterjesztése. A rajz töredékekből áll össze, a Cranach-kép kiegészítése, amely képzeletben hozzáilleszthető az eredeti kép bal oldalához, illetve az aljához – tulajdonképpen kommentár, amely a Cranach-kép „másképpen látását” segíti.
Vircsaft, 150 x 120 cm, szén, papír, 2025 + egy reprodukció Lucas Cranach: Az Ifjúság Kútja című festményéről
Cranach alkotásán táj látható madártávlatból, középen az antik mítoszokból ismert, és a középkorban is létező jelenségként definiált Ifjúság kútja. A jelenet bal oldaláról érkező idős asszonyokat egy „stáb” tagjai vezetik a kúthoz, majd ott megmártózva további „beépített” emberek futószalagszerűen tessékelik őket egy sátorba, ahol korábbi szegényes öltözékükhöz képest előkelőbb ruhát kapva terelik őket egy nagy asztalhoz. Itt „urakkal” étkeznek, majd onnan tovább, már párokba rendeződve, lejtenek táncot, egyenesen a házasság intézménye felé.
Az ábrázolt jelenet sötét humora abból adódik, hogy a fiatalság utáni univerzális sóvárgás látképe mögött feltárul egy másik réteg: annak a folyamatnak az ábrázolása, amelyben végigkövethetjük az idős, független, a munka és a magánélet szempontjai szerint „feleslegessé” vált nők (rendszer szintű) „visszaállítását” a társadalom rendjébe.
Bár a Vircsaft a Cranach-kép majdnem ötszáz évvel későbbi továbbgondolása és kiterjesztése, mégis egyfajta előzmény, magyarázó keret is lehet. A bal oldali rész azt a helyet (mezőt) mutatja be, ahonnan az idős asszonyokat hozzák, ahol a képen megmutatott pillanat előtt voltak. Ugyanakkor a jelenet egyfajta utópiaként is értelmezhető, egyfajta társadalmon kívüli, háborítatlan létezés, melyben a közösség minden tagja önmagáért létezik.
