Az apja vállalkozását öröklő, hatalmas vagyonnal rendelkező Szergej Scsukin rendszeresen látogatta a párizsi műkereskedéseket. Így látta meg Matisse képeit. 1906 májusában a műkereskedő Ambroise Vollard-tól elkérte a festő címét. Elsőként A golyózók című képét vásárolta meg 1908-ban, majd három csendéletet. Ezt követően Matisse mecénása lett. Ugyancsak 1908-ban a moszkvai Trubetskoj-palota ebédlője számára – ahol már Paul Gauguin tizenhat képe függött – megrendelte Matisse-tól A vörös szoba című festményt.
1910-ben megbízta a művészt, készítsen két nagyméretű képet villája lépcsőfordulójába. Ekkor született A tánc és A zene. A festő éppen a fauvizmus csúcsán járt, és visszatért Az élet öröme című 1906-os festményének egyik már megjelent motívumához.
A tánc című, 260 × 391 centiméteres festményen egy csoport mezítelen táncos jelenik meg erőteljes vörös árnyalatban, fekete kontúrokkal, gyermekien ártatlan stílusban. A mű szereplői hasonló pozícióban vannak, mint az előző festmény háttéralakjai. Matisse mindössze három színt használt a jelenet ábrázolására: kéket, zöldet és pirosat. A fauvizmus hagyományos színpárosításainak megfelelően ezek az élénk árnyalatok mély kontrasztot teremtenek. Charles Caffin műkritikus miután megfigyelte a képet Matisse műtermében, kijelentette, hogy a festékek szinte egyenesen a tubusokból kerültek a vászonra. Matisse a táncosokat a tiszta eksztázis pillanatában ábrázolja, amint összefonódott kezekkel forognak a térben. A háttérben idealizált, utópisztikus táj sejlik fel az ég mélykék ultramarin árnyalatával és a fű ragyogó zöld színével.
Az egyszerűsített stílus és a részletek hiánya enigmatikus alakokat eredményezett: sem az arckifejezésük, sem a nemük nem határozható meg egyértelműen. A vörös sziluetteket csak kontúrok emelik ki a kék és zöld háttérből. Amikor 1910-ben a művet az Őszi Szalon kiállításán bemutatták, botrány tört ki. Támadták a művészt a színek megválasztása és az androgün testek miatt, amelyek eltértek a hagyományos meztelen testábrázolásoktól. A felháborodás akkora volt, hogy Scsukin először visszalépett a vásárlástól. Végül mégis megvette a festményt, amely 1911-ben került moszkvai otthonába. Matisse korántsem meghökkenteni vagy zavarba hozni kívánta a közönséget. Éppen ellenkezőleg, arra törekedett, hogy az embereket közelebb hozza egymáshoz és a természethez. Így fogalmazott: „Arról álmodom, hogy egyensúlyt, tisztaságot és nyugalmat sugárzó művészetet hozzak létre, amely mentes az aggasztó vagy nyugtalanító témáktól, és amely minden szellemi dolgozónak, üzletembernek, csakúgy, mint a művésznek, megnyugvást nyújt, egyfajta szellemi lazítót, olyasmit, mint egy kényelmes karosszék, amely megnyugtatja testi fáradtságát.” Matisse célja az volt, hogy egyesítse a primitív és populáris művészet egyszerűségét a fauvizmus élénk színeivel. Az ábrázolt figurák ügyetlenek, ösztönösek, teljesen átadják magukat a táncnak, távol a mindennapi élet kötöttségeitől. A művész nem a táncosok egyéni megjelenésére összpontosított, hanem a mozgásra és a ritmusra, amelyet együtt teremtenek. Ha megnézzük A tánc bal oldalán lévő két figura kezét, láthatjuk, hogy azok nem érnek össze. A két táncos mintha a legnagyobb távolságban lenne egymástól a körben. Egyes művészettörténészek úgy vélik, ez utalás lehet Michelangelo Sixtus-kápolnában található freskójára, ahol Ádám és Isten keze hasonló helyzetet mutat.
Matisse 1909-ben megfestette A tánc első változatát, amely mind a táncosok színében, mind dinamikájában különbözik a nagy vihart kiváltott képtől.
Matisse több különböző forrásokból merített ihletet. Az egyik William Blake 1786-os akvarellje, az Oberon, Titánia és Puck tündérekkel táncolnak, amely szintén örömteli alakok körkörös formációját ábrázolja.
A másik inspirációt a Moulin de la Galette nevű mulató kínálta. Egy 1954-es interjúban így nyilatkozott: „Nagyon szeretem a táncot. A tánc valami rendkívüli: élet és ritmus. Könnyen élek a tánccal. Amikor a moszkvai táncot kellett megkomponálnom, egyszerűen elmentem a Moulin de la Galette-be vasárnap délután. Néztem, hogyan táncolnak. Figyeltem a farandolt. Gyakran, a tánc végén vagy közben, volt egy farandol. Ez a farandol nagyon vidám volt. A táncosok megfogták egymás kezét, átfutottak a termen, összekeveredtek azokkal, akik kicsit elveszettek voltak… rendkívül vidám volt az egész. És mindez egy ugrándozó dallamra történt. Olyan atmoszféra volt ez, amit nagyon jól ismertem. Amikor a kompozíciót kellett elkészítenem, visszamentem a Moulin de la Galette-be, hogy újra megnézzem a farandolt. Hazatérve négy méter felületen komponáltam meg a táncot, miközben dúdoltam azt a dallamot, amit ott hallottam. Ez a tánc már régóta bennem volt.”
A Scsukin által megrendelt másik festmény, A zene A tánchoz hasonló méretű: 260 × 389 centiméter. Míg A táncon az alakokat testük lendületes mozdulata köti össze, A zenén minden vörös figura énekel vagy hangszeren játszik. Úgy tűnik, mintha a zöld háttér előtt, a mélykék ég alatt a zenészek a levegőben lebegnének, a zene transzcendens élménye által elragadva. A festmény ugyanúgy ártatlan gyermeki örömöt sugároz, mint A tánc, és az emberi összetartozás iránti mély vágyunkról szól. Matisse mecénása, Scsukin évekig otthona, a luxuspalota falain tartotta Matisse két festményét, azonban 1917-ben az orosz forradalom során az állam elkobozta őket. A villájában végrehajtott rajtaütést követően a festmények évekre rejtélyesen eltűntek. Végül 1930-ban kerültek elő, és azóta a szentpétervári Ermitázs Múzeumban találhatók
Matisse festményei a szentpétervári Ermitázs Múzeumban
1930-ban a hatvanegy éves Henri Matisse találkozott dr. Albert Barnesszel, a modern művészet iránt rajongó amerikai milliárdossal. Ő hozta létre a lenyűgöző gyűjteményéről ismert Barnes Alapítványt a Philadelphiához közeli Merionban. Barnes, aki nagy csodálója volt Matisse-nak, egy falfestmény elkészítésével bízta meg a művészt, amely az intézmény fő termét díszítené, teljes művészi szabadságot adva a téma kiválasztásában. Így 1930 és 1933 között Henri Matisse szinte kizárólagosan ennek a monumentális műnek szentelte magát, amely karrierjének megújulását jelentette. A táncot választotta témaként, amely hosszú évek óta egyik kedvenc motívuma volt. Mivel korábban sosem dolgozott építészeti környezetben, a megbízás komoly kihívást jelentett számára. Ennek a tánc-festménynek három változata létezik, amelyek közül kettőt a párizsi Musée d’Art Moderne őriz. Az első változattal, az 1930–1931 között készült, befejezetlen A tánccal Matisse nem volt elégedett, mivel nem találta eléggé dekoratívnak. Ezért egy második változatot kezdett el, amelyhez kifejlesztette a szürke, kék, rózsaszín és fekete színű papírdarabokból álló technikáját. Ezeket a kivágott elemeket tetszés szerint helyezte el és mozgatta, míg elérte a számára megfelelő egyensúlyt. Ez lett A párizsi tánc. Azonban ennek a vászonnak a méretei nem illeszkedtek a tervezett helyszínhez. Ennek megoldására Matisse elkészítette a harmadik változatot, amelyet 1933 áprilisában helyeztek el a Barnes Alapítványnál. A Matisse nizzai műtermében 1990-ben felfedezett befejezetlen festménye és a végleges változat ma a múzeum művésznek szentelt termében látható.
Már kezdettől nyilvánvaló volt, hogy nehéz lesz megfelelő tervet készíteni A tánc számára kijelölt felületre. A falfestmény a Fő Galéria déli falának felső részét töltötte volna ki, három francia ajtó fölött, a mennyezet íves boltívei alatt. Miután Matisse véglegesítette a megállapodást, visszatért Nizzába, hogy elkezdje a munkát. Először egy üres garázst bérelt, ahol méretarányosan dolgozhatott. Csak 1932. február 22-én, amikor Barnesszal találkozott, jött rá, hogy a méretek nem megfelelők. Az addig készült rajzokat és színtanulmányokat mind félretéve, elölről kezdte a munkát. Utóbb elmesélte, hogyan oldotta meg táncosok megrajzolását a hatalmas felületen: „A hatalmas fehér vásznak előtt állva fogtam egy modellt, és olyan tanulmányba kezdtem, amelynek semmi köze nem volt a díszítéshez. A modell szüneteiben lazítottam, és bámultam ezeket a nagy felületeket, látszólag tétlenül. Aztán egyszer csak bevillant valami. Fogtam a nagy szénceruzámat, egy bambusz végére erősítettem, és elkezdtem megrajzolni a táncosaim körét, a tizenhárom méteres felület egyik végétől a másikig. Így ragadtam meg a felületet teljesen az elképzeléseim erejével. Így készült a festményem: tisztán érzésből, modell nélkül.” A fennmaradt fotókon, ahol Matisse hosszú bambusszal rajzol, lenyűgöző az a testi erő és egyensúly, amely ehhez a teljesítményhez kellett.
A tánc végleges változatát 1933 áprilisában helyezték el a Barnes Alapítványnál.
