Idősebb Pieter Brueghel: Vadászok a hóban, 1565
Vitán felül Brueghel alkotta meg az egyik legjobban sikerült művészi metaforát a Vadászok a hóban című képpel, a Hónapok (vagy Évszakok) elnevezésű sorozatból. Csupa fekete-fehér kontraszt, mozgás és mozdulatlanság, mélység és magasság keveredik ezen a képen, ám nem is annyira a hófehér hóban baktató vadászok és kutyáik igazán érdekesek, hanem a fölöttük és alattuk látható panoráma: a hófödte hegycsúcs, a hegycsúcs meredek íveit imitáló fekete madárszárnnyal 1 óránál, illetőleg a madártávlatból látható tájkép a völgyben korcsolyázó emberekkel, akik olyan aprók, mint a bolhák vagy bogarak fekete seregei, amiket bármikor felcsipegethetnének madaraink. A kép lényegében „alkimista lombik”, melyben a természet rejtett összefüggései tárulnak föl. Brueghel (és Bosch) képeihez hasonló rejtély övezi Arcimboldo talányos arckép-csendéleteit, amelyek titkát szintén sohasem fogjuk teljesen megfejteni. Vajon „csak” egy kiváló karikaturista volt Arcimboldo – még a neve is mennyire vicces! – vagy okkult allegóriák megfestője? Arcképei olyan bizarr átalakulások, amelyek eszünkbe juttatják az alkimizmust.
Giuseppe Arcimboldo: A Tél; 1563; A 4 évszak című sorozatból
Giuseppe Arcimboldo: A Tűz; 1566; A 4 őselem című sorozatból
Arcimboldo is megfestette a 4 évszakot, mint Brueghel, de felfogásában az évszakok olyan emberfejek, amelyek az adott évszakra jellemző növényi formákból épülnek föl. A Tél olyan „elfásult” öregember, aki díszes hajkoronáját rég elveszítette, csak valami örökzöld folyondár tapadt meg még a tarkójánál, akinek két füle tátongó odú, szakálla gyökér, szája erdei taplógomba és arcbőre olyan göcsörtös, akár a karalábé. Ám érdemes ezeket a formai bűvészmutatványokat a természet örök körforgásába illeszteni, mint növényallegóriákat és animizmusokat, melyekhez talán a cirkuszokban és királyi udvarokban látott torzszülött „farkasemberek” és „elefántemberek” kínáltak mintát. Másrészt: A 4 őselem című ciklus talán még a 4 évszaknál is beszédesebb azáltal, hogy az arcképek szervetlen anyagok különféle kombinációiból jönnek létre. A Tűz ráncos arca például pattintott kovakő és gyertyaviasz, szemei gyertyák, barázdált homloka gyertya vagy bombakanóc, hajzata lobogó lángkoszorú, nyaka és álla pedig egy-egy gyertya, olajmécses és kandeláber. A lőfegyverek egyértelműen jelzik, hogy magas rangú katona vagy császár portréját látjuk, esetleg a Háború allegóriáját. Ám semmi sem zárja ki, hogy egy katonai „lángelmét” látunk, és Arcimboldo valójában a Tűz Útját – „vers la Flamme” – beszéli el az ősi kovakövektől kezdve az alkímiai kohókon és mozsarakon át, egészen az ágyúk és pisztolyok világáig, tehát nagyon is ambivalens módon. – Mivel Arcimboldo még nem ismerhette a hidrogénbombát, így radioaktív anyagot nem lehet azonosítani a képen.
Salvador Dalí: Koponyát formázó nők, 1952
A művészi metafora Salvador Dalí munkásságában éri el csúcsát. Dalí nem csupán ecsettel festett, de olykor ecsetként használta a fényképezőgép lencséjét is. A fenti festmény értékű „objektív képen” mezítelen női testek állnak össze egyetlen hatalmas emberi koponyává, így a női testek szépsége-hamvassága az azték koponyakultusz szürrealista változatában oldódik föl. Még eredetibb a Hattyúvá váló elefántok című olajfestmény. A közismert ókori mítosz szerint Zeusz változik át hattyúvá, és hattyú alakjában termékenyíti meg Lédát, s ebből a nászból születik Szép Heléna. Mivel Dalí képe az úgynevezett „paranoid-kritikai” módszerrel készült, így az egyik Zeusz–Elefánt–Hattyú vélhetőleg Dalí „mennydörgő” édesapja, aki helytelenítve életmódját kitagadta és megtagadta a fiát. Az elefántok ugyanakkor a szerencse és a családi összetartozás szimbólumai is, a hattyúk pedig a szerelemé. Dalí képén a vízben tükröződő szerelmes hattyúfejek elefántfejekké változnak át, a fatörzsekből pedig vaskos elefántlábak lesznek.
Salvador Dalí: Elefántfejjé változó hattyúk, 1937
Platóni értelemben az általunk ismert világ csupán halovány másolata az Ideák Világának, így mindnyájan önmagunk másolatai vagyunk. Tükörképeink: e másolatok másolatai. A festők pedig egytől-egyig hitvány másolók, akik a másolatok másolatait reprodukálják. Ám Dalí ezzel a rendkívül „mesterkélt” képpel mintha tükröt tartana Platónnak és azt mondaná: a világ annyira bonyolult, hogy az Ideák olykor egymás másolatait visszhangozzák! A képen látható különféle textúrák tehát újféle szerves és szervetlen „szövetségeket” hoznak létre, azáltal, hogy tükörképeik egyfajta „filmes átúszással” kvázi egymásba folynak. Mintha látszólag véletlenszerű szavakat rendelnénk egymás mellé a „Latour-litánia” szabálya szerint – bárányfelhőt, elefántfejet, hattyúszárnyat –, mégis valami rejtélyes erő tartaná össze a litániánkat.
