Fotó: Csanádi Gábor
A gyanútlan ember (ha egyáltalán van ilyen napjaink információs társadalmában) belép a szobrok közé és hirtelen, elsőre ez a fogalom ugrik be neki: steampunk. Aztán rájön, hogy ő bizony roppant felületes. Ám mire végiggondolná, már jön is a következő asszociációabúzus: Mad Max. Igen ám, de hol volt még a steampunk a Mad Max születésének idején? Nos, sehol. Ami nem baj, mert ez nem az. Rozsdás vasak, emberszerű alakok, vasmaszkok határozottan ijesztő jelleggel idézhetik az említett film disztópikus világának szereplőit, idézhetik a comicsból sarjadt, múltat jövőbe applikáló steamromantikát – és tán közük is van hozzá, de nem azok. Mert ezek a szobrok, az általuk, velük teremtett miliő nem negatív utópia, tehát nem a jövő, de nem is a gőzgépek uralta múlt. Ezek a harcosok és ezek a maszkok a leghatározottabban a jelen. Mégpedig a mi jelenünk.
Fotó: Csanádi Gábor
Hogy szemben állnak a kötelező „vadonatúj”-jal, az áramvonalassá agyondizájnolttal (holott köztudottan az a mi jelenünk)? Szintén felületes gondolat. Mert a mi jelenünk a recycling, az újrafelhasználás is, ami, valljuk be, a hétköznapok gyakorlati szintjén rossz esetben olcsó (vagy nem is olyan olcsó) szemfényvesztés, álszent, unatkozó kertvárosi pótcselekvés, sok esetben felesleges holmik termelése, amik aztán mégis mennek a szemétbe – de előtte sem valók igazából semmire előbb leírt, legőszintébb céljukon kívül.
Fotó: Csanádi Gábor
Ezek a szobrok viszont értéket képviselnek. Művészi értékük ráadásul előállítási végponttá is emeli őket: ennél újrább már nem lesznek felhasználva. De ha már arról esik szó, mi a mi jelenünk, nos az például a művészetben a ready-made. Rabóczky Judit Rita harcosai és szégyenmaszkjai ideköthetők, hiszen kvázi talált tárgyak halmából válogatta ki a neki megfelelőket: az agráriumhoz, a fémművességhez vagy egyszerűen a vidéki, kertesházbéli élet mindennapjaihoz kötődő eszközök ismerhetők fel az alkotásokban. Köztük – olyan relikviákon kívül, mint az édesapa ipari tanuló korából megőrzött forrasztószemüvege, vagy a nagyapja szintén családi ereklyeszámba menő világháborús sisakja – különféle rozsdás fogók, reszelők, patkány- és egérfogók, ventilátorrács, vaslánc, és még sorolhatnám.
Fotó: Csanádi Gábor
A „szégyenmaszkok” elnevezés, bár találó, amint maga az alkotó mondja, nem volt jelen a koncepció kialakulásának kezdete óta. Mostanra viszont, a tagadhatatlan külső hasonlóság a középkori „elődökkel”, és gondolati tartalmuknak bizonyos síkon, némi távolsággal való egyezése mindenképpen létjogosulttá teszi, hogy ekként aposztrofáljuk őket. Hozzá teszem, hogy a harcosok feje is erősen hajaz rájuk, és nehéz megállnom, hogy ne lássam azokat szintén efféle maszkoknak (is). De nem is kell, mert elsőként a büsztök feje vált átmenetileg maszkká, mikor a kísérletező kedvű művész a saját fejére próbálta őket. De mint büsztök, teljes valójukban üregesek, szinte felölthetők. Ez olyan kapcsolódási pont, amely vizuálisan megerősíti a végső soron egyetlen műalkotásként funkcionáló installációt, ami a maszkok, büsztök és a maszkos fotókból összeállított ikonosztáz együttese.
Fotó: Horváth László
Az installáció egyes elemei mindazonáltal (egyszerűen, józan szemmel megnézve őket ez nem kérdés) ugyancsak önálló műtárgyak. A különbség szemléltetésére elég talán a kétféle személyesség példáját említenem az üres és a felöltött maszkok esetében. Míg előbbieknél a személyesség a szülőhöz, szülői házhoz kötődik (hiszen a művésznő édesapja által azon a portán felhalmozott tárgyakból készült, ahol a gyermekkorát töltötte), a fotókon látható daraboknál ez kiegészül azzal, hogy az alkotó barátai viselik őket – nem mellesleg ezáltal kevésbé elvontakká is válnak, hiszen az élő arc, bármilyen mimikával „rakta is borostyánba” a fotós, olyan többletet ad, amely a személyes megélés irányába tolja el a befogadást. (A non plus ultra természetesen az, ha fel is lehet próbálni, teszem hozzá rögtön – aztán magunkat megnézni benne.)
Fotó: Horváth László
Az anyag tehát erősen performatív és alapvetően magában hordozza az interaktivitás lehetőségét. A kortárs művészeti életben kissé járatosabb néző ehhez még egy korántsem figyelmen kívül hagyható adalékot kap, jelesül, hogy a maszkviselő barátok maguk is annak képviselői, képzőművésztől kurátoron át költőig, mint (a teljesség igénye nélkül) Verebics Ágnes, Gaál József, Szurcsik József képzőművészek, Ladik Katalin költő, performer, vagy épp a kiállítás kurátora, Nagy T. Katalin, aki egyben az egyik legjelentősebb motorja is volt az összegyűlt anyag létrejöttének, mondhatni „szervesen” kapcsolódva hozzá. Ráadásul ezek a személyiségek a hozzájuk kötődő művészi felfogásuk, alkotásaik, a művészeti életben betöltött szerepük folytán tovább árnyalják a munkák asszociációs – bár inkább művészetelméleti – síkját.
Fotó: Horváth László
A műalkotásoknak ez a többrétű személyessége látszólag ellentmondásban van azzal a kifejezni szándékozott, általános érvényű társadalmi, a világra reflektáló észlelettel, amit megjelenít, egyúttal pedig ki is figuráz. De ehelyett inkább összeköti a személyes „én”-t a „mi”-vel. Különös ez, ha úgy vesszük, hogy az általános „mi” a személyes „én”-ekből áll össze.
Fotó: Horváth László
Hogy mi hívta elő ezeket az alkotásokat? Talán mordabbá vált világunk, a mordabbá vált „mi”. Gazdasági válság, Covid-évek, háború, infláció. Nem, ennek ellenére mégsem politizálnak, és nem is ezeket akarják leképezni. Hanem azt, amivé, talán a hatásukra, vagy már előbb az emberi világunk vált. Feszültek lettünk és kevésbé toleránsak, több az érthetetlen agresszió, kevesebb a türelem egymás iránt. Érezhetően nyomasztóbbá vált a létezés egymás között.
Fotó: Horváth László
A maszkok esetében adja magát a megfejtés. A középkor második felében elterjedt kínzó-, egyúttal megszégyenítő eszközök voltak az úgynevezett szégyenmaszkok, amiket jellemzően börtönkovácsok készítettek (sokszor nem kevés leleménnyel). Kisebb bűnökért járt, például pletykás asszonyok kapták, vagy hűtlenkedők, vagy akik egyszerűen csak túl sokat beszéltek. Egy részükben szájpecek volt, vagy éppen hegyes tüskék, amik a húst bökték, ha a delikvens megpróbálta kinyitni a száját. Más darabokat eltúlzott, hosszú nyelv „ékesített”, esetleg hatalmas fülek, utalván a vétség jellegére. Ez egyébként Rabóczky egyik maszkján is feltűnik, konkrétan egy sarló nyúlik ki a szájnyíláson, és görbül oldalra. Ráadásul az elítéltet a porkoláb végigkísérte az adott település forgalmasabb részein, vagy egyszerűen közszemlére állították. A nép pedig hangosan gúnyolta, szidalmazta, rothadt gyümölccsel, tojással, ürülékkel dobálta meg. Kiközösítés, diszkrimináció, megszégyenítés. Gondolom, egyértelmű, hogy ezekért nem kell feltétlen az ezerötszázas évekbe látogatni.
Fotó: Horváth László
A büsztök arrogánsak és indulatosak, uralomvágy és meg nem értés árad belőlük, pökhendiség és hasonló gyarló, emberi tulajdonságok. Közben rozsdásodnak. De erősek. Mindazonáltal azokon a korántsem vicces örök emberi és korjellemző tulajdonságokon és jelenségeken kívül, amelyeknek allegóriáiként merednek ebbe a mi kortárs levegőnkbe, a szobrok, különösen a harcosok hordoznak valamiféle zord, groteszk humort. Némiképp karikatúraszerűek, még a megmosolyogtatón innen, de már a borzongatón túl. Jelenidejűségük, és az, hogy a jelent mutatják, ráadásul azt a megnyugtató, örömteli érzést is elveszik, amit pedig a disztópiák megadnak, annak a kellemes tudatát, hogy az ábrázolt nyomasztó, kellemetlen világ – egyelőre legalábbis – nincs. Mivel ebben az esetben van.
Fotó: Horváth László
Rabóczky Juditra, mint művészegyéniségre, de mint magánemberre is jellemző valamiféle őserő, egyfajta felfokozott energia. Ez az alkotásaiban bőven visszaköszön. A jelen művek statikussága ezt nem ellensúlyozza, inkább feszültséggé alakítja. A művek, mint tárgyak körüli tér megtelik vele, a szemlélőre zsigerileg is képes hatni.
