Mit jelent számodra a kolozsvári iskola és annak markáns stílusjegyei, jellegzetességei, amelyek a képeiden is megmutatkoznak?

A kolozsvári iskola jellegzetessége a festőiség és egyféle komor hangulat, ami szerintem a rendszerváltás utáni szorongásból adódó poszttraumatikus élmény vizuális megnyilvánulása. Ez a festőiség a szorongás hangulatával párosulva sajátosan drámai hatást kelt esztétikailag és tartalmilag is, amivel azonosulni tudok és örvendek, hogy látszódik munkáimon az, hogy honnan jöttem, hol végeztem a tanulmányaimat.

 

 

 

Mit adott hozzá munkásságodhoz mestered, Kudor Duka István útmutatása, illetve a doktori tanulmányok?

Azon kívül, hogy nagyon egyedi és felkészült művész, Kudor Duka István kiváló pedagógus is, akitől a művészet és szakma tiszteletét is megtanultuk. A munka iránti alázatosságot élte elénk mindvégig, s progresszív hozzáállása mellett, nem engedte, hogy elfelejtsük a hagyományos festészet irányelveit és a piktoralitás jelentőségét. Meg kell még említenem dr. Ioan Sbârciut, a Kolozsvári Egyetem szenátusának elnökét és az ottani doktori iskola vezető tanárát, aki szintén a mesterem volt, tőle egy életre megtanultam, hogy nagyon sok jó festő van a világon, de nem mindegyik úgynevezett nagybetűs Művész.

 

 

 

Korábban főleg absztrakt képeket alkottál, újabban a figurativitás felé mutató elemek is egyre inkább feltűnnek a munkáidon. A Hátsóudvar című sorozatodban elsősorban gyermekkori élményeidet dolgoztad fel. Azóta mi és miért változott a művészetedben?

Nálam fordítva működik a dolog. Művészetemben nem az ember a kiindulópont, hanem inkább az a cél maga. Munkáimban mind formailag, mind szemiotikailag egyre inkább közeledem az emberhez. A Hátsóudvar sorozatban a saját, ember nélküli környezetemet ábrázoltam, mégis éreztettem bennük azok jelenlétét. Későbbi alkotásaimban a tér fokozatosan megváltozott, eltűntek belőlük a horizontvonalak, így a tér és tartalom közös koncentrátumát kezdtem el festeni, ami a kép közepe felé haladva egyre jobban sűrűsödik. Számomra ez feszültségállapot, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy csillag felrobban az univerzumban és valahol, valamikor egyszer újra összeáll, vagy a helyén keletkezett fekete lyuk magába szippantja azt.

 

 

Rezidencia-ösztöndíjad időszakát Madridban töltötted, ahol Francisco Goya Pradóban látott festményei nagy hatást tettek rád. Mit jelent számodra a legjelentősebb XVIII–XIX. századi spanyol művész munkássága? Hogyan értelmezed, tudatosítod Goya művészetét (és szörnyeit) a sajátodéban?

Goya művészete megváltoztatta az életemet. Olyasmi ez, mint amikor valaki hazatér egy háborúból, ami után soha nem lesz már többé ugyanaz az ember. Lenyűgöző, ugyanakkor hátborzongató élmény volt látni Goya festményeit. Azt gondolom, hogy az igazsággal találkoztam a Pradóban, ami akkor megpecsételte a sorsomat és elindított a saját utamon.

 

 

Miért fontos, hogy a szürrealisztikus, illetve a drámai elemeket megjelenítsd a vásznaidon? Akár terápiás célja is lehet saját szörnyeid megfestésének az életedben?

Biztosan van terápiás célja is, de számomra ez az önkifejezés módja és öröme. Én így tudom elmondani a világról azt, amit gondolok. Ám mégsem könnyebbülök meg és nem kapok válaszokat, mint egy terápia során, inkább úgy érzem, egyre mélyebb vizekre evezek, ahol tudom, hogy dolgom van velük, ezért hagyom, hogy történjenek velem az események. Így kapcsolódik a munkáimhoz a szürrealista jelleg is. Elkerülhetetlen volt mindezek megjelenítése a munkáimban.

 

 

Legutóbbi, a magyarországi Art 9 Galériában látott kiállításod címe az Ómen volt. Milyen rossz ómenekre, jelekre hívod fel ezzel a figyelmet? Munkáidban művészettörténeti utalásokat is találunk (Laokoón-szoborcsoport interpretáció), s a világ negatív képe is feltárul: Vágóhíd, Csirkebontás, Húst hússal, ugyanakkor vissza is tekintesz a Boldog békeidőkbe, hogy kicsit pozitívabb képet is kaphassunk.

A címben szereplő ómen azt az érzést mutatja meg, ami az úgynevezett inspirált állapotomra jellemző. Úgy érzem, vészjósló hangulatot tükröz mindez. Nem akarok kioktatni senkit vagy valamire kifejezetten felhívni a figyelmet, csak úgy érzem, hogy a szorongás vagy a világvége ki nem mondott várása ott lapul mindenkiben. Iparágak épülnek arra, hogy ezt elnyomjuk magunkban, mégis beszélnünk kell félelmeinkről, hogy érezzük, nem vagyunk ezekkel egyedül. Az én munkámban, a Laokoón-szoborcsoport interpretációjában a tengeri szörny szintén elpusztul, nemcsak Laokoón és a fiai. Az, aki az erőt birtokolja, nem biztos, hogy elbír vele, lehetséges, hogy felemészti. Ezt akartam érzékeltetni a munkáimmal és azok címadásával.

 

 

Mik a jövőbeli terveid a festészetben és a pályádon?

Tervem, hogy folytassam munkásságomat és időt, teret adjak magamnak, illetve hagyjam, hogy átszűrődhessen rajtam az élet.

 

 

Milyen kiállítást láthatunk tőled legközelebb és hol?

Olyan kiállítást szeretnék, ahol megmutathatom azt a folyamatot, amelyen idáig keresztülment a művészetem, a szörnyektől a jelen állapotáig, hogy egy tágabb képet mutathassak fel mindarról, amit csinálok. Olyan kiállítóteret kellene ehhez szereznem, ahol mindezeket meg tudom valósítani.