Csató József univerzumában nincs alá-fölérendeltség: ez a festészet nem hierarchiákat épít, hanem tereket nyit – olyan, mint egy kortárs Wunderkammer, ahol minden elem saját jogán van jelen, és ahol a világ nem felosztva, hanem összegyűjtve, egymás mellé helyezve mutatkozik meg. Ebben az univerzumban az ember nem középpont, csupán egy létező a sok közül, egy tárgy, egy test, egy forma a többi mellett. (Hornyik Sándor)
Világok határán
Csató József festészete többféle diskurzus jegyében olvasható, értelmezhető. Kapcsolódik a szürrealizmus szabadságához, hiszen felszabadítja a formát a lineáris logika és az egyértelmű jelentésképzés kényszere alól. Képei erősen narratívak, de nem lezárt történetet mesélnek, hanem nyitott, asszociatív térbe invitálnak, ahol a fragmentumokból a nézőnek kell összeállítania a maga történetét. A kompozíciók ellentmondásosak, egyszerre humorosak és nyugtalanítók, játékosak, könnyedek, mégis van bennük valami fenyegető. A szépség és a groteszkség egyszerre érvényesül. Mindez azonban nem puszta esztétika, hanem egyfajta ellenállás is a világ leegyszerűsítésével szemben.
Ugyanakkor Csató József festészete szorosan kapcsolódik a poszthumán gondolkodáshoz is, amely megkérdőjelezi az ember kivételezett helyzetét a világban. A képeken az emberi, állati, növényi, tárgyi és képzeletbeli létezők közös térbe kerülnek, ahol a határok elmosódnak, és új kapcsolatok jönnek létre. Az élő és élettelen, a természetes és mesterséges, a biológiai és technológiai nem szembenálló kategóriák, hanem egymást átszövő állapotok. Mindez a dekoloniális szemlélet kritikai érzékenységével egészül ki, amely lebontja a nyugati kultúra hosszú ideig uralkodó, hierarchikus és emberközpontú világképét. Csató képi univerzuma nem a nyugati modernitás kizárólagos logikáját követi, hanem olyan gondolkodásmódok felé nyit, amelyekben az ember nem uralkodó, hanem résztvevő. A különböző kultúrák vizuális és szellemi hagyományai pedig nem egzotikumként jelennek meg, hanem közös, folyamatosan alakuló világ tapasztalataként.
Ebben az összefüggésben festészete alapvetően hibrid természetű (Hornyik Sándor szövege – amelyre jelen írás szorosan támaszkodik – Csató József My Favorite Place Is The Garden in My Head című, a Deák Erika Galéria gondozásában megjelent albumban olvasható.) Nem választ múlt és jelen, archaikus és kortárs, mítosz és technológia, természet és kultúra között, hanem egyidejűleg tartja őket mozgásban. Képei olyan átmeneti terek, ahol a különböző idősíkok, világértelmezések és tapasztalatok nem egymást felváltva, hanem egymás mellett léteznek. Éppen ezért ez a festészet határhelyzetben működik: az emberi és nem emberi, az élő és élettelen, az organikus és mesterséges, a játékos és baljós, a gyermeki és apokaliptikus között. Ezek a határok azonban nem merev választóvonalak, hanem átjárók. A formák folyamatosan alakulnak, testek bomlanak és épülnek, szemek nőnek növényekből, csápok kapaszkodnak tárgyakba, mintha minden folyamatos transzformációban és mozgásban lenne.
Az objektektől az akvarellig
Csató József otthonosan mozog a sík és a tér között: a hagyományos táblaképek mellett az utóbbi években egyre gyakrabban hoz létre olyan műveket is, amelyek kilépnek a fal síkjából, és szinte már objektként működnek. Több képtáblából épülő monumentális munkái installatív gondolkodásának manifesztációi. Legújabb műveiben pedig a festészet, az objekt és a talált tárgyak világa finoman összecsúszik: apró, térbeli fragmentumok összeillesztésével születik meg a mű, ami egyszerre hordozza Csató magánmitológiájának minden finomságát, miközben megidézi az antik korok mozaikjait is. Sőt, a művész korábbi kollázsaiig is visszavezet: régen előszeretettel gyűjtött mindenféle tárgyat, anyagot, papírfecnit, kidobott mütyürt, amelyekből aztán szabadon építkezett.
Nem készít klasszikus értelemben vett vázlatokat. Bár mindig vannak nála rajzfüzetek, ezek nem tervrajzok: a rajzok soha nem kerülnek egy az egyben a vászonra. Több vázlat, különböző motívumok és gondolati töredékek összegyúrásából születik meg a végső kompozíció. Akvarelljeit is teljesen külön kezeli nagy méretű festményeitől: ezek különálló vizuális dialógus részei. Míg a monumentális vásznak a komplex, rétegzett univerzumok építésére koncentrálnak, az akvarellek másik oldalát mutatják meg a művész vizuális gondolkodásának: a közvetlen érzékelés, a spontán kapcsolat és a folyamatos formai játékon alapuló figyelem természetét. A víz, a pigment és a papír találkozása olyan spontaneitást hoz létre, amely a nagy méretű vásznakon ritkábban enged teret magának — mégis ugyanazt a nyitottságot és kíváncsiságot tükrözi, amely a monumentális festmények szerkezetét is meghatározza.
Alakjai inverz módon születnek
Csató József festészete technikai értelemben is folyamatos mozgásban van: felületeket épít, destruál, majd újrarendez. A falon dolgozik, így hozza létre a különféle felületeket, sőt, gyakran át is fest bizonyos részeket – a vászon nála nem passzív hordozó, hanem aktív, ellenálló közeg, amellyel folyamatos a párbeszéd.
Az alkotási folyamat során először felületet képez, struktúrát épít, majd erre festi rá a hátteret, így rajzolódnak ki a formák, az alakzatok. Így végül nem a forma rajzolódik ki a háttérből, hanem éppen fordítva: a később felfestett háttér metszi ki a figurális részeket.
A felületképzés rendkívül gazdag: különböző faktúrák, rétegek, száraz és pasztózus foltok, visszakaparások és sávozások feszülnek egymásnak, miközben a játékosság végig megmarad. A kép egyszerre tűnik organikusnak és mesterségesnek, stabilnak és törékenynek, olykor tektonikus érzeteket kelt, máskor freskóra emlékeztet, esetenként pedig nagyon szenzuális.
Korábbi munkáiban ez a nyelv még absztraktabb formában jelent meg: a burjánzó alakzatok, egymásba érő organikus formák, a kontrollált káosz vizuális rendszere a totemisztikus hagyományok és az archaikus világképek felé nyitott. Ezekből a tapasztalatokból fejlődött ki az a pszichedelikus és személyes szimbólumrendszer, amelyben mai figurái és formái mozognak, és amelynek épp annyira megvan a játékossága, mint a groteszksége. A száraz, pasztelles színek földközelivé teszik a képeket, miközben az organikus makrokozmosz, amelyet felépít, archaikus, ősi világba repíti a nézőt.
Ha már nem idegesít, akkor elkészült. Ez az állapot kulcsfogalom Csató munkamódszerében. Az átfestés nála nem pusztán technikai korrekció, hanem szinte rituális, szeánszszerű folyamat, ahol a kép és az alkotó élő dialógusban vannak. „Ez a festésnek olyan szférája, amiről keveset tudunk” – mondta egy interjúban. A képek nem lineárisan haladnak a befejezés felé, hanem állandó újratárgyalásokon mennek keresztül. A kép így tulajdonképpen nem lezárt felület, hanem helyzet, térbeli esemény, amelybe egy idő után a néző is belép.
Változó nyelv
Bár Csató József formanyelve jól felismerhető és következetes, festészete nem statikus: finom, de jelentős elmozdulások kísérik. Minden egyes kiállítás újabb tematikus fókuszt jelöl ki, és ehhez igazodik a képi nyelv is. A legutóbbi, a Deák Erika Galériában bemutatott anyagban például a mágikusság és a misztérium került előtérbe. A színek mélyebbé, telítettebbé váltak, a kompozíciókon megjelenő elhúzott függönymotívum pedig egyszerre kölcsönzött sejtelmességet és teatralitást a képeknek. A néző így voyeurré válik: betekintést nyer egy titkokkal övezett tájba vagy jelenetbe, amely finoman lebeg a valóság és a fikció határán. A függöny ebben az értelemben dimenziókapuként működik – egyszerre takar el és enged látni, megerősítve és átírva a kép és a néző közötti hagyományos távolságot.
A legújabb munkák egyik legmegragadóbb eleme Csató törékeny, fragmentált figuráinak és hibrid lényeinek világa. Ezek az alakok emberi végtagokból, amorf részletekből és egymásba olvadó formákból épülnek fel, egyszerre idézve meg az emberi testet és annak szétbontott, elmozdított, újrarendezett valóságát. Nem zárt, homogén egységek, hanem különféle részekből, organikus idomokból és formákból álló vizuális entitások. Végtagokat látunk, különös lábakat és karokat, amelyek amorf formába kapcsolódnak. E furcsa „figurák” azt sugallják, hogy a test nem végleges forma, hanem folyamatosan alakuló szövet, amely a környezetéhez képest formálódik.
Ebben az értelemben a figura Csatónál nem „alak”, hanem állapot: egyszerre hordozza a sérülékenységet és a túlélés esélyét, a nyitottságot és a bizonytalanságot. Nem teljesen emberi, nem teljesen növényi, nem teljesen tárgyi – hanem töredékekből felépülő narratíva, amely az identitás, a test és a forma folytonos újragondolására hívja a nézőt.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
