Való igaz, a nők megannyi aspektusból – társadalmi berendezkedésünk, családban elfoglalt szerepük, külső megítélésük szempontjából – más tapasztalatokra tesznek szert az életük során. Amelyet majd bizonyos esetekben művészetükön keresztül a férfiaktól eltérően fognak prezentálni. Ezek között felbukkanhatnak olyan, akár férfiakat foglalkoztató témák is, mint a test, a szexualitás, az önbizalom és a társas kapcsolatok.
Azonban ha női művészek alkotásait felsorakoztató kiállítás alapkoncepciója a ‘gyengébbik nem’ testének megítéléséről és társadalmi kiszolgáltatottságáról szól, az azt üzeni, hogy aki a tárlatra belép, először találkozik a feminizmus fogalmával. És még mindig ott tart, hogy a férfiak a Marsról, a nők meg a Vénuszról érkeztek. A művészek – akik nem mellesleg nők – által készített festmények, szobrok nem létezhetnek a nemüket kikiáltó fémjelzés nélkül. Minden más művészeti ágban fellelhető ez a kettős mérce, ugyanakkor a képzőművészet utolsóként zárja ezt a képzeletbeli sort. A felzárkóztatásban pedig Magyarország egyik legmodernebb múzeumának kiállítása sem segít.
A kiállításon helyet kapott a múzsa mint a férfi által idealizált, vágyott női karakter. A tárlatra belépve a közelmúltban számtalanszor feldolgozott archetipikus szende, epekedő, szenvedő, lágy arcú vagy éppen kihívó aktok és szobrok sorakoznak a padlótól a plafonig a fogadófalon. Ez meg is adja a kiállítás alaphangulatát, miszerint a nő passzív elszenvedő vagy szemlélő, aki saját sorsát befolyásolni nem tudja. A férfi pedig minden esetben tárgyként kezeli a nőt a művészetben. Ilyen éles határt húzni női és férfi vélemény közé abszurdum, mert ez csak távolabb sodor minket egymás megértésétől és a kölcsönös szolidaritástól. Valamint kétdimenziós látásmódra utal, hiszen az egyén véleményét nemcsak pusztán a neme befolyásolja, nem is vonható le egyenes következtetés, hogy a nők így, a férfiak pedig úgy gondolkodnak.
A kiállításon alapvetően a múlt századból találunk képeket, szobrokat, különböző műtárgyakat amelyek abban a korban meghökkentőnek, akár felháborítónak tetszhettek. Hiszen bármily meglepő, de Magyarországon hivatalosan 1945-től van a nőknek teljes körű szavazati joga, ami bárhogy is számoljuk, kevesebb, mint száz év. Ezt megelőzően külöböző női érdekvédelmi mozgalmak és a társadalmi egyenlőségért küzdő csoportok jelentek meg. Amelyek szépen lassan végül változásra sarkallták a férfiak uralta értelmiségi elitet. Ennek következtében a nők nagyobb számban léptek művészeti pályára, és több lehetőséget kaptak mint az azt megelőző évtizedekben vagy éppen századokban. Így elindult egyfajta kollektív traumafeldolgozás, amelyben a nő megvizsgálja és elemzi eddigi helyzetét, ami később hozzásegíti őt az ettől a szerepről való leváláshoz.
Nincs kétségem afelől, hogy alapvetően a múzeum ezt a tárlatot a közös gondolkodás és társadalmi érzékenyítés érdekében hozta létre. És hogy azon problémák, amelyeket alapvetően felvázol, ne lennének jelen valamilyen formában a mai társadalomban is. De nőket állandó sajnálkozás tárgyává tenni, korántsem előre mutató és egyáltalán nem izgalmas. Ezért pedig leginkább a kiállítás koncepciója, valamint a kurátori munka vonható felelősségre. Amennyiben valóban kvótát adnának a nőknek, és fontosnak tartják reprezentálni művészetüket, lépjenek túl azon, hogy melyik nemhez tartoznak, s vegyék észre: ők is emberek.
Adjunk teret olyan férfiak alkotásainak, akiknek műveiben a nő nem csupán a szexualitást szimbolizálja, hanem karaktere friss és életszerű. Akkor majd túlléphetünk ezeken a számtalanszor lefolytatott vitákon, és a képzőművészet is változatosabb és nyitottabb szcénává alakulhat.
Aki tovább olvasna a témában, annak Martos Gábor Önarckép nyaklánccal című könyvét vagy a Guerilla Girls aktivista csoport weboldalát ajánlom.
A Női kvóta című tárlat 2025. január 5-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban (1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.).
