„Gyémántos kis tökösöm, te vagy a menedzserem, csinálj belőlem világhírűt!”
Hosszú távon kell jelen lenni, és folyamatos kézenállásban vagyunk – ezt akár az általa képviselt különleges világú és sorsú festőművész, Oláh Mara is mondhatta volna. De hogyan találkozik egy értelmiségi családból származó egykori vízilabdázó, Londonból hazatért fiatalember egy idős roma asszonnyal, és mi dolguk lehet egymással?
Hogy kezdődött a képzőművészettel való kapcsolatod?
Sokan outsiderként tekintenek rám, mert nincs művészettörténész végzettségem, a családomban nincs sem gyűjtő, sem művész. Londonban egy pakisztáni festővel laktam közös albérletben, ez volt a kezdeti kapcsolódásom a képzőművészeti világhoz. Amikor egyévi kint tartózkodás után, 2010-ben hazajöttem, beiratkoztam a Budapesti Gazdasági Főiskola kereskedelmi és marketing szakára, s ezzel párhuzamosan a Budai Rajziskolába, hogy valami fogalmam legyen a festészet gyakorlati részéről is. Londonban ugyan megismertem, miként működik a művészeti piac, de 2013-ban, amikor
elindultam, nemhogy elegendő, de semekkora összeg nem állt rendelkezésemre a galériaalapításhoz. Ezért hibrid megoldást választottam és az Everybody Needs Art (ENA) brand létrehozásával arra összpontosítottam, hogy kiállítási lehetőségeket teremtsek az általam kiválasztott művészeknek.
A megszokottól eltérő, lényegesen szabadabb nézőponttal működtem, amit sokan nem értettek. Különösen érintette a galériásokat az is, hogy projekt alapon szívesen dolgozom együtt más galériák művészeivel is.
De most már van saját galériád…
Megjött ez is tíz év után. Ezt az időt arra használtam fel, hogy nemzetközi szinten értékes kapcsolatrendszert építsek ki. A tavalyi év folyamán az ENA és a Lontgtermhandstand hét országban huszonhét kiállítás lehetőségét teremtette meg, majd ötven nemzetközi művész számára.
Ő tényleg olyan az életemben, mintha a nagymamám lenne. Nekem az élet hármat is adott, Mara volt a harmadik, a plusz egy, a ráadás. A vele való közös munka életem egyik nagy élménye, pedig tudom, sokaknak beletört a bicskája, nem bírtak vele. De mi megtaláltuk a közös hangot, amivel tudtunk együtt dolgozni.
Úgy kezdődött, hogy Mara belement abba is, ne csak egyszerűen felszögeljük a falra a festményeit, hanem keretezzük be szépen, hogy amit megfestett, az tíz év múlva is kép legyen. Mert ha csak beleszórja mindig a zsákjába az alkotásait, és nem törődik azzal, hogy így mindegyiknek letörik a széle, az nagyon autentikus, de ha hosszú távon, művészettörténetileg akar gondolkodni, és komolyan veszi a múzeumba bekerülés célját, akkor a munkának ez is fontos része. Azóta, az általad is említett AQB-en kívül, számos nemzetközi megjelenése volt Marának, a 2021-es OFF Biennálén, tavaly a documenta 15 mellett a prágai Matter of Art Biennálén is szerepelt több alkotása. Ezek szintén rajtunk keresztül mentek ki, és most így egyben is láthatók voltak a Longtermhandstandben, mert fontosnak tartottam, hogy ezt az anyagot a hazai közönség is láthassa. A megnyitó napján reggeltől estig esett, mondtam is, ezek Mara örömkönnyei. Napi húsz-harminc ember jött el megnézni a kiállítást, és sikerült elérni, hogy az amerikai Art Forumon is megjelenjen cikk erről a kiállításról, ami nemcsak a művésznek, de a galéria számára is nagyszerű visszajelzés. Még Mara életében kezdtünk el azon dolgozni, hogy az életmű a méltó helyére kerüljön. Én próbálok ehhez hű maradni, és végigvinni a tervet.
Egyszer adott nekem egy kinyomtatott listát a világ múzeumairól, amelyen be voltak karikázva azok az intézmények, ahol szerinte legalább egy képnek lennie kell tőle. Úgy képzeld el, hogy a traktormúzeumtól a Louvre-ig minden múzeum rajta volt a listán, és ő szépen bekarikázgatta, ahol lenni akar. Szóval feladat van még bőven…
Legelőször az Index 2011-ben megjelent videóját láttam, utána Sugár Jánossal 2014 és 2016 között több közös projektünk volt, ő mutatott be Marának. Eleinte távolról támogattam Marát, küldtem neki festéket, farostokat meg amit kért, de még egy-két évig személyesen nem találkoztunk. Mara már üzengetett, hogy szeretne megismerni, János viszont figyelmeztetett, ha elmegyünk Marához, az nem egy óra lesz. Erre napokat kell rászánni, mert lehet, hogy azt mondja, aludjunk ott. Érdekesnek találtam, mondtam, menjünk, csináljuk. Szerelem volt első látásra.
Az első és legfontosabb dolog az életmű szisztematikus rendszerezése. Szerencsére ez még Mara életében elkezdődött. Rengeteg helyen voltak kiállítva a munkái, ezek dokumentációját archíváljuk és kutathatóvá fogjuk tenni. Emellett össze kell gyűjteni a műveket, ami folyamatosan zajlik. Mara 2020 márciusában halt meg, azóta főként az intézményes gyűjteményekbe való bekerülés a fő cél, emellett olyan fontos magángyűjteményekbe került OMARA-mű, amelyek szintén segíteni tudják Mara életművének nemzetközi felépítését. Rengetegen szeretnének Omara-művet vásárolni, de most nem az azonnali pénzteremtés a fontos, sokkal inkább az, hogy legyen olyan törzsanyag, amelyet múzeumi kiállításokon bemutathatunk. Hozzávetőleg hétszáz-kilencszáz festményről, több ezer miniatűrről, alig száz fotóról, videóról, Marával kapcsolatos személyes tárgyról van szó, és az én feladatom ezeket kiállításokon elhelyezni.
Az a dolgom, hogy ha idejön egy múzeumi kurátor a világ bármely pontjáról, tudjam neki prezentálni az életművet, bemutatni annak különböző rétegeit, mint szabadság, anyaság, feminizmus, romaság, festészeti nyelv… Meg kell mutatni a teljes spektrumot, amelyhez számtalan ponton, többféle nézőpontból lehet kapcsolódni. Ahhoz keresek partnereket, hogy a lehető legjobb úton-módon helyezzük el Marát arra a polcra, ahová való. A következő állomás, ahol Omara művei láthatók lesznek, az a Darker, Lighter, Puffy, Flat nemzetközi csoportos kiállítás Bécsben, Kunsthalle Viennában, melynek kurátora Laura Amann.
Ez igen érdekes, úgy vélem, most az art world világa éppen a marginális alkotók irányába nyitott, és keresi, kiket lehet a perifériáról, a kisebbségből beemelni.
Ez a jelenség az én stratégiai gondolkodásomban is kiemelt helyen szerepel, de emellett nekem az is lényeges, hogy Marát arra a helyre pozícionáljam, úgy mutassam meg, azt tegyem ki belőle, amivel ő is egyetértene. A legfájóbb az, hogy az olyan új keletű eseményeket, mint amilyen a documenta volt, már nem érhette meg. De az az iránymutatás, útravaló, amit itt hagyott nekem, elég pontos iránytűként szolgál, merre menjek. És én ehhez
tartom magam.
Mara (OMARA) jelensége önmagában művészet és egyben a végtelen szabadság megtestesítője. Mindannyiunk számára inspiráló lehet az életműve és az az út, amelyet az életében bejárt. Szerencsére a műveivel még ma is találkozhatunk, reményeim szerint egyre több helyen.
