Organikusnak tekinthetünk egy korinthoszi oszlopfőt vagy egy csigalépcsőt. Az organikus építészet fogalmát Frank Lloyd Wright vezette be, tehát Gaudí idején még nem létezett, talán ezzel is magyarázható a műveit övező nagyfokú értetlenség.
Csontok Háza (Casa Batlló)
Gaudíra jelentős hatást gyakorolt a mór és a gótikus építészet, illetőleg minden szakrális jellegű, „primitív” építészeti stílus, ám legfőbb ihletforrása a természet volt. Szinte sohasem használt egyenes vonalat, mivel az építészet alapját képező síkidomok szerinte sehol sem fordulnak elő a természetben. A Csontok Háza alapvetően szecessziós stílusban készült, csodás csempékkel és mézes-mázas kerámiákkal ékesítve. Minden bútorát és berendezési tárgyát Gaudí tervezte, de még véletlenül sem a középkori csonttemplomok vagy ókori katakombák komor hangulatát kívánta velük visszaadni, mint később például H. R. Giger. A híres homlokzaton színpompás vízililiomokat látunk Monet stílusában, ám szinte észre sem vesszük őket a „csontok” között. A főkapu ugyanis dinoszauruszcsontvázra emlékeztet, az épület tetején pedig valamiféle mesebeli hüllő trónol, így az épületnek valódi „gerince” van. Ám legzseniálisabbak az ablakok erkélyei: mindegyik egy-egy vicsorgó cápafogsor. A Moby Dick lapjain – Gaudí nem ismerhette – egy bálnacsontvázban berendezett templomról olvashatunk, ám mivel cápafogakra vonatkozó művészi analógiát ezúttal nem találtam, így saját magam készítettem egy telefonos képet erről az érdekes képződményről. Az általam megörökített szívalakú fogsor ambivalens szerelmi hangulatot hívott elő bennem, amit különféle háttértextúrákkal kombináltam, így jutottam el a végleges Kőszív című képig. Amatőr próbálkozásom főhajtás kíván lenni Gaudí emléke előtt. – Így hatott rám a Csontok Háza.
Gaudí: Csontok Háza, 1904–1906, Barcelona; kollázs
Debreceni Balázs: Kőszív, 2020–2022, telefonos, épített kép
Kőfejtő (Casa Milà)
A Kőfejtőt nem középkori katedrálisok vagy mór építészeti formák inspirálták, hanem azok az őskori barlangszentélyek és barlanglakások, amelyek egyidősek az emberi kultúrával, így kétségkívül organikusnak tekinthetők, mint például a Petrának nevezett (Peter = Kőszikla), jellegzetes vörös színű romváros Jordániában, amely ismerős lehet az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag című filmből.
Ókori sziklasírok, Petra, Jordánia
Ez volt Gaudí utolsó lakóháza, amely élete egyik nehezebb időszakában készült. Az eredmény igencsak sokkolhatta a közvéleményt. A Csontok Házát fémjelző szecessziós esztétikának ezúttal semmi nyoma, a szépség fogalma már csak homályos emlék, a Kőfejtő ugyanis belül sem mutat sokkal vidámabb képet. Gaudí ezúttal lemond a Csontok Házát jellemző ellenpontról, és túllép a szecesszión egy neoprimitív stílus felé, ami Monet és Klimt helyett inkább Gauguin esztétikájával mutat távoli rokonságot. Gaudí mértani szigora kérlelhetetlen: már az aprócska ablakok keretei sem lehetnek szögletesek, csakis primitív módon lekerekített formák, az erkélyekben pedig szénné égett vasvirágok virulnak, mondjuk muskátlik helyett. Ám legmegdöbbentőbbek a hatalmas, szellemformájú szellőzőnyílások és kéményszobrok. Gaudí ezúttal az egész tetőszerkezetet kihasználta. Azonban semmi sem öncélú díszítmény itt: minden Gaudí által tervezett tetőtéri szobor képes ellátni a kémény vagy a szellőzőnyílás funkcióját, ahogy annak idején a fogsorok is a mellvédekét.
Antoni Gaudí: Güell park (Parc Güell)
A Güell parkban sétálva olyan érzésünk támad, mintha Szemiramisz elveszett Függőkertjében járnánk: a nyers termésköveknek hála teljesen elmosódik a természetes és a mesterséges környezet közti határvonal. Gaudí szabadon merített a különféle korszakok építészeti stílusából. A két bejárati kapu egy-egy kápolnának tűnik, hiszen a park egyfajta szakrális tér. Mindkettő kőből készült, de textúrájuk olyan, mintha fából alkották volna. A számos viadukt szerény és leleményes főhajtás a római építészet előtt, míg a teraszokra formai szempontból jelentős hatással lehettek a reneszánsz kertek és a szabadkőműves grották.
A központi épület – a Piactér – olyan, akár az athéni Akropolisz: csupa hófehér lépcső és márványoszlop; ebben fekszik a rejtélyes belső szentély, a katalán katolicizmusé, ám Gaudí valódi hívei – a Güell park turistái és madarai – a templom teraszán gyűlnek össze, egy Plázának nevezett hatalmas, üres téren, amely olyasmi, mint a rizsporral behintett buddhista japán kertek: meditáció a sűrűségről és az ürességről. Ennek egyetlen ékessége egy soha véget nem érő padsor, egy hatalmas, színes kígyónyaklánc csupa színpompás mozaikból, amely a Piactér párkánya is, feloldva annak szögletes vonalait, s amely lehetne akár a kínai nagy fal ikertestvére is, egy „kicsi sárkány”, hiszen az árkon-bokron átnyúló kínai nagy fal szintén multifunkcionális módon látta el a falak, az őrtornyok és a falakon átfutó úthálózatok feladatát. E kígyó-padsor-párkányzat-nyakék úgy fest, mint Gaudí kacskaringós „szignója” legfőbb művén, amely átöleli az egész Plázát, végül levedli magáról mézes-mázas bőrét és viaduktként a Güell park végtelen zöldjébe kúszik.
bejárati kapu – viadukt – teraszok
kínai nagy fal (részlet)
