A tárgyakból kiáradó fény
Tárgyak lebegnek, lógnak, függenek, suhannak a szemünk előtt nehezen meghatározható térben. A tárgyak belülről világítanak, misztikusak, transzcendens atmoszférát teremtenek. Éppen ez a fénykezelés kapcsolja Lenkey-Tóth Péter képeit Rembrandt van Rijn, a holland barokk festő arany melegben izzó bibliai könyvlapjaihoz (Anslo mennonita prédikátor és felesége, 1641; Egy öregasszony/ Hanna prófétanő olvas, 1630 vagy Pál apostol, 1630). De említhetném Frans Snyder flamand csendéletfestő tündöklőn csillogó szőlőszemeit is (Csendélet szőlővel és játékkal, 1630 vagy Gyümölcscsendélet a párkányon, 1600-as évek első fele). A könyv és a szőlő… nem véletlenül választottam ezeket az erősen szimbolikus tárgyakat, mindkettő szorosan kapcsolódik a spirituális, transzcendens világgal.
Fény a sötétben
Mielőtt elvesznénk a szimbólumok világában, térjünk vissza ahhoz a bizonyos fényhez, amelyet Lenkey-Tóth Péter képein látunk. Ez az a fény, amely akkor tárul fel előttünk, ha már igazán sötét van, amikor nem találjuk azt a fránya villanykapcsolót és ráébredünk, hogy mégis látunk. Ha igazán fókuszáltak maradunk, ha igazán akarunk látni és intim közelségbe kerülünk az általunk választott lényeggel (legyen az tárgy vagy személy). A fény, amelyhez bátorság kell, meg kell hozzá tanulni megnyugodni, hinni abban, hogy egyáltalán van, létezik ez a fény, időt hagyni és figyelni. Némiképp hasonló belemerülési attitűd az is, amikor egy nagyobb víztömeget látunk, amely elsőre talán barnának, zöldnek, kéknek tetszik, de ha fölé hajolunk mégiscsak láthatóvá válnak számunkra a növények, a kövek, az apró halak. Bill Viola The Messenger (1996) című videómunkájában egy alak megtöri a vízfelszínt és egy buborékoktól körbevett fényburokban száll alá a sötétségbe. Mintha csak a víz felett megragadta volna a fényt és mártírként magával rántaná azt, mint esszenciális, lényegi tulajdonságát. Nem mellesleg alakja egy fénylő keresztet képez a víz tömegében. A művész azt mondja a sötétben megjelenő tárgyakról: „A feketeség a közelségnek, a sűrűségnek a megnyilvánulása. A maximális intenzitásé.” Úgy vélem, hogy ez a feszültség egyrészről a feketében világító test ellentmondásából, másrészről a személyesség jegyeiből adódik.
Intimitásban született misztérium
Maga a tárgyak kiválasztása a személyes tér, a személyes megélés felé tolja a művész sorozatait. Textilek, melyek között találunk csipkefüggönyöket, terítőket, lepedőket és párnákat. A művészettörténetben a párnák és a függönyök ábrázolása régtől velünk van, de szorosan kapcsolódik a születés (például Krisztus születésének) vagy a halál (például szarkofágok) ábrázolásaihoz. Intim pillanatokhoz. Tehát általában a textilek speciális, magát az élet kezdetét és végét meghatározó eseményekhez tartoznak, másrészt szorosan kötődnek a hozzájuk kapcsolódó személyekhez, az ő kényelmüket és védelmüket szolgálják. Ezeken a képeken azonban nincs narratíva, nincsenek szereplők, de vannak gyűrődések, ráncok, redők, félrehúzott takarók, függönyök ismétlődő mintái… Első látásra talán úgy tűnhet, hogy régi, elhagyott ház apró részleteit látjuk meg a sötétben.
De rá kell ébrednünk, hogy a minták hiperreál kimunkálása ellenére is ott marad bennünk valamiféle feszültség. Várunk. Kire? Aki összefogja vagy elhúzza a függönyöket, de valamilyen oknál fogva láthatatlanná vált, „eltűnt”? Vagy pusztán a levegő emelte meg kissé a függönyszéleket? Nem látjuk és talán nem is érdekes az esemény, mégis érezhető a történés, a jelenés feszültsége. „Sötétség támadt az egész földön. (…) A templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt.” (Mt 27,45, 51) Úgy írom ezt, hogy közben nem tudom, vajon az alkotó keresztény-e, vallásos-e és volt-e ilyen szándéka, mégis találónak érzem ahogyan az egyik lelkipásztor a húsvéti szenvedéstörténet kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy „amikor a sötétség beköszönt, akkor végre csend lesz, amelyet megrendülés, vagy puszta rettenet követ, miközben abbamarad a gúnyolódás…” A sötétségben pedig megjelenik a szeretet. Ugyancsak ez a sötétség hozza el a próbatételek végét, a szabadulást. Bár a sötétség drámai, tragikus, fájdalmas lehetne a fény túlmutat ezen, elhozza a világ világosságát. Ahogyan a művész által megteremtett sötétséget, úgy a fényt és a kiválasztott tárgyakat is tekinthetjük szimbolikusnak.
Fényben rejlő tudás
A tudás látás fogalmi metafora az elme test fogalmi metaforán alapul, tehát a gondolkodás folyamatait sokszor a látás folyamatán keresztül próbáljuk megérteni. Ha valaki „tisztán lát”, akkor érti a dolgot, ha „vak”, akkor fogalma sincs az adott dologról, ha pedig „megvilágosodik”, akkor ráébred az adott dologra. Vannak olyan korszakok, amikor a látás, nemcsak a földi világ értelmezéséhez, hanem a spirituális világ érzékeléséhez kapcsolódik. Különösen igaz ez a középkorra és a barokk időszakára. A barokk időszakában a trienti zsinat által elfogadott bibliai részletek vizuális leképezése elsődlegessé vált. János evangéliuma szerint:
„Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” (Jn 1, 4–5)
Ez a barokk festők Caravaggio Máté elhívatása (1605) vagy Tintoretto Utolsó vacsoráján (1594) című festményein úgy jelenik meg, hogy az isteni fény, bár vannak ablakok és érzékelhető terek, mégis Jézus alakjából árad és rámutat a szemlélőre. Maga a fény a szemlélő és az isteni szereplő közötti kommunikáció egyik fontos eszközévé válik. Lenkey-Tóth Péter tárgyai, lévén festmények, nem képesek valós fizikai fényt árasztani önmagukból, mégis nagyon hihető módon, érzékletesen „világítják meg” a szemlélő, vagyis a mi arcunkat. Kaphatunk a fényből, részesülhetünk a tudásból, a megértésből: megvilágosodhatunk.
A fény formái
A fény formákba rejtőzik. A XV. században élő Marsilio Ficino neoplatonista tudós szerint a tárgyak szépsége nem az árnyékokban rejlik, hanem a tisztaságukban, vonzó erejükben, ami nem a sötét tömegben, hanem a ragyogó harmóniában nyilvánul meg. A ragyogás, a fény jelentősen absztrahált formákban létezik a vizuális művészetekben: korongként, ellipszisként, glóriák ívében, a természetben nem ismert arany színű háttérben, a reneszánsz idején leginkább a sarokból érkező apró aranysugarakban. A középkori teológusok (például Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás) előszeretettel értekeztek az isteni eredetű és a világban tapasztalható fény különbségéről. Mégis az egyik legnagyobb hatású munka az V–VI. században élt görög filozófus, Areopagita az Isteni hierarchia című műve. Ebben az isteni tudás metaforájaként értelmezi a fényt.
Felfogása meghatározta a gótikus katedrálisok üvegablakainak esztétikáját, úgy vélték, hogy a chartres-i katedrális üvegablakai például földöntúli fényt teremtenek a belső térben, így a történetek egyfajta égi atmoszférában jelennek meg. (Ezek előképei lehetettek a mennyei Jeruzsálem-ábrázolások). A gótikus színes üvegablakok elsősorban nem a természetes fény térbe engedését célozták, hanem a misztérium megidézését. A hívek gyakorlatilag „fürödtek” az isteni fényben. Lenkey-Tóth Péter képein nem látunk ablakokat, ám sejthetjük azokat. A misztériumot a függönyök hordozzák, ezek a tárgyak az elválasztásra éppúgy alkalmasak, mint a leleplezésre, a láthatóság és a láthatatlanság határán működnek. A középkorban gyakran a szentélyt választották el a hívektől, vagyis a transzcendens világot és az e világ határát szimbolizálták. A liturgikus cselekményekben éppen a drámai felfedés eszközeiként jelentek meg (például húsvétkor a kereszten lévő Krisztusról lassan lekerül az addig őt fedő lepel). A barokk időszakban a függöny inkább a drámai felfedés, az érzéki feltárulás, illetve a halál metaforája lett.
Nem tudjuk, hogy a művésznek milyen szándéka volt a függönyök sorával, a repetitív minták miniciózus kimunkálásával. Az utóbbiak figyelemmegkötő szerepe megkérdőjelezhetetlen. De talán gondolatainkhoz kiindulópontot adhatnak azok a kulturális konnotációk, amelyeket a gótikus üvegablakok, a középkori és a barokk függönyök révén elindítottunk.
Nem akartam más, mint felhívni a figyelmet arra a speciális, misztikus fényre, amelyek ezekből a képekből sugároznak. Ehhez hívtam segítségül két korszakot, amelyekben a vizuális kultúra kiemelt jelentőségű volt és abban a fény forrásának, közegének, formájának, a benne rejlő tudásnak és a hozzá kapcsolódó misztériumnak az együtteseként a fény képes volt megteremteni a párbeszédet. Szerintem Lenkey-Tóth Péter csak beszélgetni akar velünk a fényről, a fénnyel.
A Függelék című kiállítás a Hírös Agóra Kulturális és Ifjúsági Központban (6000 Kecskemét, Deák Ferenc tér 1.) május 4-ig látogatható.
