Festményein az embernek, mint egyénnek a szerepéről, hierarchiákról, valamint a lét mibenlétéről eszmélődik. Ezt az univerzális témakört a keleti és nyugati kultúra társadalmai másképp ítélik meg. Az ősi, keleti gondolkodásmódban az ember a társadalom része, léte folytonos körforgás eleme. Míg a nyugati kultúrában az egyén csúcsra kíván törni, és az ego mindenek fölé emelkedik. Uralma alá vonja a természetet, és önös érdekei vezérlik a világban. A festő ezeknek az értelmezéseknek jegyében a teremtett világ sorsát is elemzi. Képeit benépesítik az animális jegyekkel felruházott, nemtelen, esendő emberi lények. Entitásuk olykor egybeolvad, máskor megküzd egymással.
„Témáim gyakran az individuum egzisztenciális válsága köré rendeződnek. Festményeimmel azt a kérdést teszem fel, mit tud kezdni az ember saját élete végességének tudatával, ha nem hisz semmiben. A vallások megkérdőjelezésének világában milyen útmutatókat találnak maguknak az emberek? A matéria felé orientált világban kevés hely marad már a spiritualizmusnak, a csendnek és a befelé figyelésnek, ami talán segíthetne a válaszok megtalálásában.”
Gyakran jól ismert, klasszikus ikonográfia szerint rendezi be kompozícióit a művész. Az anya gyermekével képtípus, a bibliai pièta vagy jópásztor-ábrázolások vissza-visszatérnek az egyes sorozatokban. De vannak olyan beállításai, amelyek egészében jelenítik meg a zsidó-keresztény kultúrkör kollektív emlékezetbe rögzült történeteit. Ezek azok az ikonikussá vált ábrázolások, amelyek társadalmi beágyazottságuk miatt könnyen értelmezhetők biblián kívüli megközelítésben is. Ez leginkább az megjelenített érzelmek mentalizációjával valósítható meg. Például egy piètaábrázolásban a veszteség megélése, vagy a másik embernek nyújtott támasz az, amihez az emóciók által kapcsolódni lehet.
De a műveken nem megközelíthetetlen szentek alakjai láthatók, hanem sokkal inkább az állatvilág részeként értelmezhető, kissé elbagatellizált megjelenítésű emberek. Viselkedésük ösztönös, szerepük leginkább a közösség tükrében értelmezhető. Nemük, személyiségük nem meghatározható, ruhát sem viselnek és nincsenek beazonosítható attribútumaik. Lecsupaszított, ősi, e világi jelenségek, akiknek a léte ki van szolgáltatva egy rajtuk túlmutató, hatalmasabb akaratnak.
„Az emberiség szeret magára úgy gondolni, mint egy természeten kívüli társadalomra. De valójában – jó hír ez vagy sem – organikus részei vagyunk a teljes élővilágnak. Az állatvilág különböző csoportjainak működésével, ösztönös viselkedési mintázataikkal sok ponton mutatunk analógiát. Ezért festményeimen az embereket nem kezelem külön kategóriaként, hanem a természet szerves elemeiként jelenítem meg őket.
Kettős érzésem van egyébként az emberiséggel kapcsolatban. Egyszerre csodálom leleményességét, és haragszom a természettel szemben tanúsított tudatos önzése miatt. Érdekes, hogy az az ember, aki a természetet már annyira ismeri, hogy annak energiáit a legkörmönfontabb módon tudja kisajtolni, mégis mára annyi mankóval és protézissel vette körül magát, hogy civilizált életét élni tudja, hogy ha újra a természetben kellene élnie, akkor életképtelenné válna.”
A személyiségjegyeken kívül a kompozíciókon ábrázolt történetek kora sem meghatározható. Ezért épített környezet sem látható rajtuk, pusztán az anyatermészet elvadult burjánzó közege. A természeti elemek – a vizek, a növényzet és a domborzat megjelenítésén keresztül – a festmények hangsúlyos részeként vannak jelen. Ez a fajta komponálás a reneszánsz festészet hagyományait használja fel. A kortárs művészetben pedig a globális klímaválságra való reflexióként értelmezhető a természet kiemelt fontossága. Rózsa Luca Sára festményein a természet a paradicsom idilli közegeként jelenik meg. Elképzelhető általuk a mítosz, hogy milyen lehetett az édenkert, ahol összhangban élt egymással az élővilág. De az ember már a kiűzetés utáni állapotban jelenik meg benne. Amikor már evett a tudás fájáról, és ráébredt saját halandóságára. A kíváncsiság úrrá lett rajta, és veszélyes kérdéseket tett fel magának, melyek miatt kételkedni kezdett Teremtőjében. A veszélyesnek titulált tudást tiltott módszerrel érte el. Abban a pillanatban pedig, hogy magáévá tette, önnön léte is kiszolgáltatottá vált.
Ha a visszatérően használt motívumokon keresztül tekintünk rá a fiatal művész festményeire, feltűnő, hogy egyedül a kígyó jelenik meg rendszeresen a kompozíciókon. A hüllő a bűnbeesés története miatt a fenyegetettség szimbólumaként, a kísértés metaforájaként tűnik fel. A művész meglátása szerint ma is ezt az eredettörténetet ismétli az emberiség. Minden tudás, technológia és erőforrás a kezében van. Csak ha öncélúan és felelőtlenül használja fel, akkor megsemmisítheti önmagát. Legutóbbi sorozatában a festő egy természeti őselem kiemelésével egyfajta feloldást, a béklyóktól való megszabadulást tesz lehetővé. Ez az őselem a víz, ami az eddigiekhez hasonló vallási és kultúrtörténeti vonatkozásokat – például a Jordán vizében való megkeresztelkedést – idéz meg. Korábbi munkáin az említett klímaválsághoz köthető vonatkozásban jelent meg a víz, de aktuálisan az újrakezdés, megtisztulás és az újjászületés lehetőségének szimbólumaként használja és értelmezi.
Szembetűnő, hogy a víztéma megjelenésével a képek festésmódja is elkezdett átalakulni. Organikus folyamatban gesztusszerű, folyatott részletek alakultak, és a színek sávos felfestésével absztrahált hatások jelentek meg. A hígított festék pedig tektonikusságot adott a figuráknak, amelyek kubisztikus, tárgyjellegű testeket formáltak. Létrejött egy tömbszerű, tömörebb megformálásmód. Emellett pedig a színhasználatban is megjelent egyfajta váltás.
Jelenleg Titok című sorozatának elkészítésével foglalkozik, amelyet április elején Milánóban mutat be. Ezeken a festményein megszokott emberalakjai az örök igazság nyomába erednek, a titkos tudást igyekeznek megszerezni. A keresés folyamatát nem látjuk, csak sejtjük ezt az előzmény. A műveken megtörténik egyfajta transzformáció, amiből megsejthető maga a titok. A bibliai vonatkozások közül ezúttal például Júdás árulása idéződik meg. De készül anya gyermekével kompozíció is, ami az élet értelmének, továbbörökítésének titkára emlékeztet.
„Ha a lét jelentőségét a fenntartásban keressük, akkor felszabadító érzés megtapasztalni, hogy ebben a folyamatban mi is láncszemek vagyunk.”
Fotók: wilddonlewis.com
