Városi pillanatok
Bács Emese fürkészve járja hétköznapjainak szokott útvonalait. Keresi a számára érdekes pillanatokat: különleges karaktereket, izgalmas városképi részleteket vagy emlékeket idéző jeleneteket, melyeket fotón rögzít, de az sem ritka, hogy a metrón utazva gyors skicceket készít az utazókról. Míg mások a telefonjukat, ő a jegyzetfüzetét bújja. Míg mások elütik az utazás idejét, ő művészettel tölti meg azt.
Festményei az elkapott pillanatok montázsaiból, gondosan elkészített rajzok előképei után, akár hónapokon keresztül érlelődve nyerik el végleges formájukat. Mert az elkapott pillanatokat és a menet közben rögzített rajzokat nem pusztán átmásolja, hanem kollázsszerűen vegyíti őket. Egymáshoz illeszti az összegyűjtött képkockák emblematikus részleteit. Gyakran – akár évek elteltével is – újra előveszi fotóit, mert érzi, hogy még dolga van velük.
„Azért festek várost, mint például Edward Hopper és sokan mások, mert ott élek. Ezért azt gondolom, feladatom valamilyen lenyomatot hagyni az utókor számára arról, hogy milyen napjaink valós Budapestje. Nekem ez autentikus, és igazi.”
Képváltozatok
Egy kialakított kompozícióból többféle technikával készülhet kép. Egyedi és sokszorosított grafikát, litográfiát, kis méretű festményváltozatot is készít egy-egy nagyobb volumenű alkotása előtt. A művész szívügye, hogy a régi mesterekhez – Picassóhoz, Goyához, Rembrandthoz – híven, ő maga is gyakorolja a grafika változatos technikáit. Véleménye szerint a festőnek ismernie kell a rézkarc, a hidegtű és más eljárások fortélyait is. Ez a szemlélet segíti, hogy nagy méretű képeinek minden egyes részletét aprólékos megoldásokkal gazdagítsa.
„Harcolok a közömbösség ellen. Foglalkoztat a folyamatos »kütyüzés« jelensége. Tapasztaljuk, hogy manapság az emberek ahelyett, hogy találkoznának, vagy beszélnének egymással, inkább csak üzeneteket írnak. Észrevétlenül kúszik ránk a közöny, aminek hatására sokan a virtuális terekbe menekülnek. Szerintem az álvilágban való létezést jelent. Kérdéseket teszek fel magamban ezzel kapcsolatban, mert ez a jelenség nekem olyannyira nyomasztó, hogy foglalkoznom kell vele. Ugyanennyire zavar az az éles kontraszt, ami a város felújított negyedeiben élő gazdag emberek életmódja és az épületek mellett megbújó hajléktalanok reménytelen helyzetéből fakad. A sok pazarlást és a nélkülözést fizikailag csupán néhány centiméter választja el egymástól. Számomra furcsa ez az ambivalens világ. Nem tudom, mi lehet a megoldás ezekre a problémákra, de a képeimen keresztül szeretném feldolgozni a belőlük fakadó feszültségeket.”
Művészet életeken át
Bács Emese számára a mindennapi műtermi munka a szerzetesi életformához hasonlít. Akkor érzi jól magát, ha folyamatosan tud időt szakítani a festésre. Saját művészi alkotófolyamata mellett tanít is. Célja, hogy tanítványai számára a művészet önkifejező eszközzé váljon. Ehhez a szaktudás mellett bátorító légkört biztosít, ahol ki tud bontakozni a tehetség és nőhet az önbizalom. Oktatási gyakorlata korántsem mindennapi: egyaránt tanít óvodában és idősotthonban is. Legfiatalabb diákja három, a legidősebb kilencvennyolc éves. De felnőtteknek és felvételiző fiataloknak is tart rajzórákat. Széles életkori spektrumon keresztül látja át, mi mindent jelent a művészet az egyes élethelyzetekbe. A kreativitás megélése pedig minden esetben elementáris erővel bír.
Emlékmentés
Saját műalkotásain belül védjeggyé vált a kidobásra ítélt anyagok újrahasznosítása. Legyen szó festményről vagy szoborról, számára nemcsak olaj és vászon jelenti a képet.
Legelőször egy bécsi ösztöndíjas beszámolókiállításra készülve használt fel mások által szemétnek tekintett dolgokat. A városban eltöltött időszakot az ott elhasznált tárgyak műtárgyaiba való beépítésével is meg akarta őrizni. Például egy térképdarabot és kupakokat is applikált a vászonra. Később a már tönkrement gyermekjátékok vagy ruhadarabok bizonyultak izgalmas képalkotóelemeknek.
„Emlékszem, amikor a gyerekeim szívószállal itták a kakaót, azt figyeltem, milyen szép színei vannak a műanyagnak. Mások festéket használnak színes felületek kialakításához, én pedig minden ilyen eszközt apró, felhasználható színmezőnek látok. Így kerültek filctollkupakok, gyógyszeres fóliák, puzzle-darabkák, gyufaszálak vagy bármilyen kacatnak vélt tárgyak is a képeimre. Pazarlásnak tartom kidobni őket.”
A tárgyak megbecsülése gyermekkori tapasztalatából ered, amikor a Ceaușescu-időszakban mindenre vigyázni kellett, amíg csak lehetett. A meglévő eszközökhöz érzelmileg is kötődik, ezért nagy becsben tartja őket. Festményein szereplő figuráit gyakran saját vagy gyermekei jellegzetes ruháiba öltözteti. Képeit nézve izgalmas felfedező játékot biztosít a beépített tárgyak személyes lenyomatainak felfejtése. Az újrahasznosítás művészeti tevékenységével saját családi értékeit menti tovább a következő művészetkedvelő generációk számára.
