Erre a festői nyelvre még egyetemi tanulmányai idején talált rá, amely azóta is folyamatosan érik és alakul. Már a középiskola alatt harsány színekből és pasztózusan felvitt gesztusokból építette fel kompozícióit, de akkor még olajjal dolgozott. Viszont már azok a tanulmányok is fauve-hatásokat idéztek: vadak, intenzív árnyalatokkal megkomponált képek voltak, amelyek erőteljes szenzuális minőségeket hordoztak. A Képzőművészeti Egyetem elején azonban kísérletezésbe fogott, és megpróbálta a festészetet más szempontok szerint megközelíteni: elkezdett tintával és akvarellel dolgozni, ami egészen eltérő hozzáállást igényelt, több átgondoltságot követelt meg, viszont nagyobb teret adott a tervezett véletleneknek, mivel a festék és a tinta szabad áramlása csak bizonyos mértékben volt kontrollálható. Révész László László tanítványaként kezdett el a táblaképen kívül installatív szituációkban gondolkodni, Radák Eszter keze alatt technikai eszköztára pedig bővült. A graffitizés hatására kezdett a vászonra is fújni, ami a korábbi, pasztózus foltokból épülő munkákhoz képest sokkal lazább és oldottabb festői nyelvet eredményezett.
 
És bár festészetére korábban is a figuralitás volt jellemző, akkor vált igazán emblematikussá, amikor megjelentek a képein a szuggesztív szemekkel rendelkező állatok, amelyek bár az animációk és rajzfilmek esztétikáját is magukon hordozzák, mégis archetipikus figurák, amelyek kollektív tudatunkban szimbolikus tartalommal bírnak. A bika, a kígyó, a szarvas megfogalmazásukban közelítenek a cuteness kategóriájához, az alkotó képein mégis mitologikus vagy biblikus lényekként tételeződnek. Ahogy Fenyvesi Áron megfogalmazta: „Lakatos Gelléri Barnabás figurái mélyen a kultúránkba ivódott ősi, univerzális szimbólumok, amelyek egyfajta magánmitologikus olvasat mellett számos más értelmezési keretben is olvashatók.” Azzal pedig, hogy a művész ezeket a figurákat neonos, a graffitik és a ravepartyk esztétikáját is megidéző festészeti nyelvvel operáló kompozíciókba helyezi, nagyon friss és kortárs olvasatot kínál legősibb történeteinknek.
Legújabb, Oltárképek sorozatán nyúlványokkal rendelkező, megfoghatatlannak tűnő alakzatok lebegnek a festékfújással és tintafoltokkal megkomponált tájakban. Ezek a lények sokféle olvasatot megengednek az amőbától kezdve a lángokig, ám főként erőteljes transzcendenciájukat érezzük. „Ezek tulajdonképpen istenábrázolások, de olyan formát kerestem, ami archetipikus képeket idéz, csillagot, napot, virágot vagy akár egy őslényt, valójában azonban mégis egyfajta absztrakt forma.”
 
E sorozat két problémakör körül oszcillál: egyrészt rákérdez arra, hol van ma az Isten. Ezek a kompozíciók nagyszerűen reflektálnak arra, hogy a mai társadalomban nincs jelen a Mindenható, az emberek magára hagyatott, világba vetett lények, akik elveszítették a kapaszkodókat, ugyanakkor, akik mégis keresik a Magasabbrendűvel való kapcsolatot, ám ma már nem a valláson, hanem a szélesebb értelemben vett spiritualitáson keresztül tudnak közelebb kerülni hozzá. Az alkotó ennek jegyében formálta meg a figuráit, amelyek egyszerre ismerősek, mégis megfoghatatlanok.
Lakatos Gelléri másik fontos kérdése, hogyan is néz ki egy kortárs oltárkép. Eddigi „leglazább” sorozata ez a mostani, amelyen már elhagyta a pasztózus belefestéseket, és kizárólag festékfújással, valamint tintával dolgozik. „Azáltal, hogy eltűnt az agresszív belefestés, érzékenyebb és finomabb lett így a megjelenítés, az pedig különösen tetszett, hogy ezt az ősi technikát (a japán tinta – a szerk.) vegyíthetem egy nagyon kortárs megoldással, a neon spray-kkel.”
Rendkívül légiesek lesznek a kompozíciók, ami annak is köszönhető, hogy a vászon fehérsége sok helyen átüt a színek alatt. A megteremtett atmoszférában tehát már eleve van egyfajta transzcendens minőség, azonban az alkotó a kompozíciókat is úgy építi, hogy a megszülető látvány letaglózza a nézőt. Ezt egyrészt úgy éri el, hogy eltérő perspektívákat ütköztet egymással a képen, másrészt a festői gesztusok áramló, örvénylő dinamikát hoznak létre, ami szintén természetfeletti érzeteket generál. A hátterek szüntelenül kavargó, forrongó, hömpölygő masszája megfoghatatlan érzetet kelt, egyszerre érezzük azt, hogy a világ teremtése előtt vagyunk, amikor nincs más csak az Isten, aki épp készül, hogy formát adjon a dolgoknak, ugyanakkor ezek a látványok apokaliptikus víziókat is behívnak. Úgy is olvashatjuk őket, mintha épp a világvége küszöbén állnánk, ahol minden egyféle lávaszerű, fluidáló entitásban feloldódna az isteni erő hatására.

Akár teremtéstörténetként, akár apokaliptikus vízióként olvassuk ezeket az ösztönösen komponált képeket, az bizonyos, hogy szenzuális minőségük folytán befogadásuk időbeli. Lakatos Gelléri performatív műveket fest, amelyeknek vibráló színei intenzív szemmozgásokat váltanak ki, miközben a befogadót a nézés során folyamatos mozgásra is késztetik ezek a vásznak, hiszen a különféle aspektusokból más és más részletek kerülnek középpontba.

Képek a művész jóvoltából.