Az egyetem legelején ugyan festett klasszikus táblaképeket, de már akkor sem foglalkoztatta a hagyományos festészet, jobban izgatta, amikor a reggeli újságok képanyagát felhasználva hozhatott létre különféle kompozíciókat. Később a nyomdaiparban használt alumíniumlemezekre kezdett festeni, amikor pedig rátalált a leselejtezett gumiköpenyekre, teljesen felhagyott a festészettel. Rácsodálkozott, hogy egy nyomdagép az emberi intenciótól függetlenül képes megalkotni a tökéletes absztrakciót, hiszen ez az ofszetnyomtatáshoz szükséges eszköz rétegzetten őrzi az adott időszakban kinyomtatott reklámanyagok és újságok szövegeit és képeit. Olyan túlterhelt felület jön létre, amelyen a felismerhető maradékok, fragmentumok izgalmas szövetet alkotnak „Ha így nézzük, ez a tárgy absztrahálja vizuális környezetünket és mindazt, ami a média tömegtermelését jellemzi.” Két éven át foglalkoztatta, mit lehetne kezdeni a hulladékká vált gumiköpenyekkel, azután rájött, hogy elegendő csupán keretbe foglalni őket. Így született meg a Heidi-sorozat, amely e hulladékként értelmezett tárgyakat új kontextusba helyezi. Ez a gesztus már önmagában kérdéssé teszi a művész szerepét és műtárgy státusát, vizsgálja a tömegtermelés és az egyedi alkotás közötti viszonyt, valamint a gép és az ember kapcsolatát is analizálja.
Heidi absztraktjaival indult el Kristóf Gábornál az a tudatosabb munkamódszer, amely az ipari standardizáción kívüli lehetőségek feltárásáról szól. Ahogy egy interjúban is kifejtette: „A technika fejlesztése folyamán olyan döntések születtek, amiket soha senki nem magyarázott meg. Képzeletben megpróbálok visszamenni azokra a pontokra, amikor ezek eldőltek, és felteszem azt a kérdést, mi lett volna, ha nem ez a döntés születik.” Ezt követően ismerkedett meg a porfestés technológiájával, amelyben szintén az érdekelte, vajon az ipari standardok milyen mértékben határozzák meg a világról alkotott tudásunkat, miközben a bonyhádi zománcművészet kortárs reflexióját is adja. Azzal kezdett kísérletezni, hogy a meglévő színskálát hogyan tudná bővíteni az adott porfestékek egymással vegyítésével. Rájött, hogy a különböző szemcsék összekeverésével nem tud homogén felületeket létrehozni, mivel ezek a pigmentek nem elegyednek egymással, és felfedezte azt is, hogy a szemcseméret változtatásával a zajosság erejét tudja befolyásolni. A vizuális zaj, mint hiba beiktatásával szélesebb paletta jött létre, amit aztán visszacsatornáz a gyakorlatba: a RAL5050 névre keresztelt stúdiójában bérfestéssel is foglalkozik.
Művészi praxisában azonban mindig az a fő motivációja, hogy a nagy rendszeren belül létező zárt struktúrákat felkutassa, azokat mint modelleket megértse és egy eltérítési kísérlettel párhuzamos realitások lehetőségét nyissa meg a képzelet számára. A golffal való foglalkozás is így kezdődött, amely témát három kiállításban járta körül. A Covid-lezárások alatt botlott bele a Kiscelli Múzeum környékén található golfklubba, amely úgy működött, mint egy sziget, hiszen magánjellegénél fogva nem vonatkoztak rá a korlátozások. Kezdetben a pályák, mint konstruált és standardizált tájképek foglalkoztatták, amelyek egyszerre szólnak a táj megformálásáról és a természet kisajátításáról – a selmecbányai Schemnitz Galériába készült anyag fókusza e művi tájon volt. A második, a Kisterem Galériában szereplő műtárgyegyüttes a golf sajátos, csak a zárt rendszeren belül érthető nyelvéről szólt. Ezek a kifejezések absztrahálva és destruálva reciklálódnak a porfestéssel készült táblákon. Olvashatatlanságuk utalt arra, hogy ezt a nyelvet csak a beavatottak értik, a többiek számára titkosak. Ahogy erről beszélgetünk, szinte egyszerre döbbenünk rá, hogy a művészeti szcéna nyelve is épp ennyire dekódolhatatlan a kívülállók számára, sőt: maga a terület szintén úgy működik, mint egy sziget: saját szabályrendszerrel, működési mechanizmusokkal, konvenciókkal… Az outsider, a laikus nézőpontja és értelmezése pedig minden konvenciótól mentes.
A destrukció is fontos eszköz Kristóf Gábor alkotói praxisában, hiszen így tud az adottnak vélt jelenségek mögé nézni. A golf terminológiájához kapcsolódó jelmondatok összetörésével azok abszurditására mutatott rá, míg a golflabdák kettévágásával a bennük lévő komplex univerzum tárult fel.
A harmadik kiállítás kompozíciói már ezt a struktúrát járják körbe: kozmikus képzeteket keltenek, miközben a makro- és mikrovilág közötti kapcsolatot is feltárják. Vagy Kristóf alkotói praxisához illő megfogalmazással élve: a nagy egészben megbújó kisebb rendszereket tárják fel. Ez a szándéka egyébként a harmadik kiállításnak is, amelynek ötletét a szomszédos golfpályája abszurditása adta: a patkó alaprajzú óriási zöld terület közepén (ami nem mellesleg Németország legrégebbi golfclubja) egy kísérleti laboratórium található: ez a koncentrikus kompozíció paralel azzal a struktúrával, ami a golflabda belsejében is jelen van.
Az elmúlt évek golffal összefüggő kiállításait most egy könyvvel egészítené ki, azonban a művek létrehozásával, valamint a rengeteg kísérletezéssel folyamatosan gyarapodott a tudása a porfestés technikájáról is. Január óta Pásztor Ivett építésszel műhelyt/műtermet bérelnek az aqb-ban, szándékuk pedig nem kevesebb, mint hogy a Kristóf művészeti praxisában létrejött tudást visszacsatornázzák a valóságba, a gyakorlatba.
