Szlávik Barbara képei első pillantásra nagyon hasonló képtábláknak tűnnek, amelyeknek egyszínű, homogénnek ható felületeit csak egy-egy színes keret vagy szél töri meg, olykor teljesen észrevétlenül maradva. Azonban minél hosszabban nézzük őket, úgy válnak egyre szembetűnőbbé a különbségeik, a szemünk úgy lesz képes egyre több finomságot észrevenni ezeken a műveken. Pontosan úgy, mint ahogy a tiszta kék ég a vizsgálódással eltöltött idő során egyre jobban fragmentálódik, egyre pontosabban fedi fel sajátos tulajdonságainak, csendes, alig felismerhető részeit.
Már az egyetem kezdetén is a nagy, színes, egybefüggő felületek érdekelték, de akkor még az alkotás a felületre, a képsíkra koncentrálódott, Szlávik Barbara akkor még a képpel, mint materiális jelenséggel nem foglalkozott. Egy idő után azonban zavarni kezdte, hogy a túlságosan steril, homogén színfoltokból álló kompozíciók mellőznek minden festőiséget. Ezt követően kezdett apró gesztusokból álló műveket létrehozni, amelyeken a homogén felületek és a rájuk kerülő ecsetnyomok színben ugyan megegyeznek, de más-más festészeti minőséget hordoznak. Egyre erősebben foglalkoztatta a kérdés: tulajdonképpen mi az értelme a képalkotásnak, és hogyan észleljük a képeket.
Diplomamunkája négy képből álló monokróm széria volt. Négy szürke táblakép, amelyeken ugyanabban a magasságban végighalad egy vonal. A szürke árnyalatok nüansznyit tértek el egymástól, míg a csík színe minden képen megegyezett. Az alkotó e szériával rámutatott, hogy ha távolról nézzük a sorozatot, akkor a szürkék közötti különbségek válnak láthatóvá, közelről azonban az egyforma színű vonalakat eltérő árnyalatúnak érzékeljük, s arra is felhívta a figyelmet, hogy a néző pozíciójától, a műtől való távolságától függően a kép optikai és színhatása is fluktuálódik. A befogadói aktus nyomán változik maga a mű, miközben fizikai tulajdonságai ugyanazok maradnak. „Ekkor már az észlelés dinamikája foglalkoztatott, és azt kutattam, hogyan lehet olyan képeket létrehozni, amelyek a képnézési szokásainkba piszkálnak bele. Olyan műveket akartam csinálni, amelyek úgy működnek, mint a lassan felszívódó vitaminok: idővel váltják ki a nézőből a hatást.” Szlávik Barbara ekkor kezdett el olyan monokróm festményeket létrehozni, amelyek arra sarkallják a befogadót, hogy több időt töltsön el a képpel, s hogy ne csak frontálisan, egyetlen adott távolságból nézze a művet, hanem több szemszögből és távolságból is vegye szemügyre. A festő munkái tulajdonképpen beemelik az idő és a mozgás dimenzióját a befogadásba, a zárt képet nyitott entitássá teszik, amelynek tulajdonságai nem állandóak, nagyban függnek a nézéstől.
Munkáin alig észrevehetők a kontrasztok, a differenciák, a határok, az emberi szem éppen ezért a színkülönbségeket csak col tempo képes érzékelni. „Ahogy a Duna vizének szépsége is csak akkor tűnik fel igazán, ha leülünk a partjára. Egy pillanatképből ugyanis nem érzékeljük a tömegét, a mértékét, az erejét, az energiáját.” Innen már csak egy lépés volt, amikor a festő rákérdezett arra: tulajdonképpen mi is maga a mű. Mert ugyan a legtöbb esetben síkokként beszélünk a festményekről, mégsem feledkezhetünk el arról, hogy a képnek tulajdonképpen öt oldala van. Szlávik a NACO-ban rendezett kiállításán kezdett el először eljátszani azzal, hogy a műtárgyat meddig érzékeljük képként, és miként lehet kimozdítani ebből a pozíciójából, és eltolni az objekt irányába. A Silent Paintings tárlaton az egyik festmény már posztamensre állítva szerepelt, így a tárgyi jellege vált hangsúlyossá. Új, hét képtáblából álló sorozata a festmény és az objekt közötti határt igyekszik detektálni. „Mi az a pont, ahol a mű képisége nem nyomja el annak tárgyi mivoltát, de a tárgyiság sem uralkodik el a munkán?” A monokróm festmények színes keretet kaptak, valamint széleik is eltérő árnyalattal vannak megfestve, amelyek a néző pozíciójától függően lesznek láthatatlanok vagy hangsúlyosak.
Leggyakrabban matt szürke felületű munkák Szlávik képei: „Színes szürkéket használok, ezeket az árnyalatokat én keverem ki különféle színekből. Ezeknek a fehérrel szemben nagy előnyük, hogy anélkül lehet melegre vagy hidegre hangolni őket, hogy megváltoztatnánk a jellegét. A fehéret, ha »melegítem«, akkor sárga, ha a hideg felé tolom, akkor kék lesz, a szürke viszont szürke marad. Úgy gondolom továbbá, hogy a szürke a legjobb indikátor, mivel a mellé helyezett árnyalatokat, még ha azok tompák is, nagyon vibrálóvá, élettel telivé teszi.”
Ezek a monokróm képek detektálják a befogadás aktusát, szembesítenek bennünket saját látásunkkal, rákérdeznek a kép entitására, a művek életképességére, a festmény és a néző viszonyára, ugyanakkor a mai világból szinte teljesen kiveszett csendet is megteremtik maguk körül. A matt szürke felületek kontemplatív teret hoznak létre, ahol a világ zajától kicsit elvonulva megpihenhetünk. Ahogy a Silent Paintings kiállítását kísérő szövegben is olvashattuk: „A végletekig redukált vizualitás megnyitja a teret az elmélyült figyelemnek és kitágítja az értelmezési lehetőségek halmazát azáltal, hogy az ingerek minimuma következtében kialakuló feszült figyelem önkéntelenül kiterjed azokra a részletekre is, amelyek kizárólag a lecsendesített kontextusban érvényesülhetnek igazán.”
Szlávik Barbara legközelebb 2024 elején az Artusban, műteremtársaival, Kaszás Konráddal és Csekő Andreával állít ki, miközben komplex kiállításban is gondolkodik, amelyben az egész teret használva fogalmazhatja meg gondolatait.
