Hogyan lehet párhuzamot vonni a műtermi és a fizikai munka között, s hogy egy kortárs képzőművésznek milyen típusú szakértelemmel kell rendelkeznie ahhoz, hogy képes legyen létrehozni egy műalkotást – ezek a kérdések már az egyetemi időszak alatt foglalkoztatták Széll Ádámot. Ekkoriban időszakosan segédmunkásként dolgozott különféle építkezéseken, amikor pedig rátalált a kicsapózsinórra, megpróbálkozott azzal, hogy ezt az eszközt mi módon tudná beilleszteni alkotói praxisába. „Nagyon izgalmasnak találtam azt a nyomhagyási módszert, amit ezzel a zsinórral meg lehetett valósítani. Irányított egyeneseket lehetett vele létrehozni, azonban mivel a vászonra a pigment tisztán került rá, ezért nagyon efemer vonalak születtek. Ezt aztán plextollal elkezdtem fixálni, ami ugyan rögzítette a csíkot, viszont el is mosta azt, így nagyon érdekes atmoszféra jött létre.” Ezt követően kezdett el téri és szerkezetei helyzeteket létrehozni a vásznakon, miközben léptéket is váltott. Vonalrendszerei olyan perspektivikus tereket rajzoltak ki, amelyekbe a néző „bele is léphetett”.
Később, amikor az osztálytársaival együtt a dekorációs, majd a filmiparban dolgozott, érdekelni kezdte, vajon a képzőművészek az egyetem alatt olyan szakértelem birtokosaivá válnak-e, amellyel különféle iparágakban könnyedén el tudnak helyezkedni. Ráébredt arra is, hogy szakmunkásként szerzett tapasztalatait a műtermi munka során is hatékonyan tudja kamatoztatni. Így született meg a diplomamunkája, amely ezt a gondolatot bontotta ki. „A kompozíciókon olyan fiktív teret hoztam létre, amit egyszerre lehetett műhelyként és műteremként is értelmezni. A pauszpapírra indigó segítségével olyan tárgyakat, eszközöket rajzoltam fel, amelyek mindkét helyszín sajátjai.”
Bár a kezdeti időszakban még készített klasszikus olaj-vászon képeket, nagyon hamar kiderült, hogy számára inkább a rajz az, amivel a legautentikusabban ki tudja fejezni önmagát. Ezek a rajzok fokozatosan besűrűsödtek, ízessé váltak, a kompozíciók pedig elveszítették figurális jellegüket. A friss munkákon a különféle rétegek és vonalhálók gazdag és dinamikus struktúrát alkotnak, amelyben ugyan még fellelhetők a figuralitás nyomai, azonban a látványt már a különféle minőségek egymáshoz való viszonya határozza meg. „Régebben is nagy hangsúlyt fektettem az intuícióra, és arra gondoltam, hogy jó lenne ezt újra visszahozni az alkotásba, és kicsit szabadabban, korlátok nélkül alkotni. Így arra fókuszálhatok, ami a leginkább jellemző rám.” Bevallása szerint, amikor visszatért a grafit-indigó képekhez, maga az alkotófolyamat is sokkal felszabadultabbá vált.
Nem kifejezett szándéka, hogy a kompozíciók sűrítésével elrejtse a tartalmat, az egyes rétegek nem szüntetik meg az alatta levőket, hanem árnyalják, gazdagítják azt. Ez a metódus már megjelent It’s a job for Superman! I have to change my secret identity című kiállításának anyagában is, ahol képregények jeleneteit rajzolta egymásra indigóval, így a különféle történetek egymásra rétegződtek, s a végeredmény olyan kavalkádszerű látvány lett, amelyben izgalmasan el lehetett veszni és felfedezni az egyes részeket. „Ekkor jöttem rá, hogy nagyon szeretek dolgokat egymásra rajzolni, és ez azóta fontos részévé vált az alkotásnak. Az előző rajzaimat átrajzolom egy következő kompozícióra, az indigón megmaradt mintázatokat újrahasználom más képeken, így tulajdonképpen mindegyik kép az előzőnek egyfajta folytatása, hiszen magán hordozza a korábbi vonalait.”
A lendületesen, sok rétegben megfogalmazott kompozícióknak végül erőteljes maszkulin jellege lesz. Széll munkáin gyakran jelennek meg a férfiképhez társított szimbólumok, például ökölbe szorított kezek, amelyek agresszív, erőszakos érzetet keltenek, ugyanakkor védekező pozícióként is értelmezhetők. A művész számára – ahogyan magyarázza – fontos, hogy az alkotásnak is legyen egyfajta fizikai dimenziója, érezze, hogy testi kontaktusban van az anyaggal. A testtel való foglalkozás és a testről való gondolkodás mindig is dominánsan jelen volt az életében, a férfiképet és a férfitudatot is a fizikalitáson keresztül képes értelmezni.
Ezeken a kompozíciókon a narratíva töredezetten, fragmentáltan jelenik meg, aminek szimbolikus olvasata is lehetséges. Széll Ádám állítása, hogy az egyén folyamatos kognitív disszonanciában létezik, mindennap meg kell küzdenie különböző szerepeinek összehangolásával. Hiszen amilyennek gondoljuk magunkat és amilyennek láttatjuk magunkat, az gyakran nincs egymással összhangban. Identitásunk széttöredezett, amit egyik tollrajzos sorozatában is intenzíven kifejtett. Ezeken kétfejű, fejszével kettéhasított kalapácsok láthatók. Az agresszív gesztust ritmikusan megalkotott vonalhálók szövete tompítja, amelyek ornamentálissá, ezáltal síkszerűvé alakítják a képek szereplőit. A kétfejű kalapács az egyén skizofrén állapotára utal: identitásunk sokféle szerepből tevődik össze.
Hosszan beszélgetünk arról is, hogy a papírmunkák megítélése még mindig bizonytalan, ami az anyag efemer, sérülékeny jellegéből adódik, és hogy külön erőfeszítéseket kell ahhoz tenni, hogy a közönség és a szcéna is műalkotásként tekintsen ezekre a művekre. A művész előrajzokat is készít, amelyek sokkal spontánabbak, kissé koszosak, kevésbé letisztultak, ugyanakkor ösztönösebbek, kísérletibbek, emiatt bizonyos kiállítási szituációkban érdemes megmutatni őket. Abban is megegyezünk, hogy a papír jellegéből adódóan sokkal könnyebben formálható, több lehetőség van a bemutatására, installatív szituációba történő rendezésére.
A művész jelenleg a következő kiállításaira készül, a közeljövőben solo show-ja lesz a Horizont Galériában, 2024 őszén pedig csoportos kiállításon vesz részt Csatlós Asztriddal, Vámos Jánossal, Denisa Štefanigovával, amelyet a prágai Pragovka Galériában Miloslav Prokop Vorlíček kurátor rendez.
