Amikor legelőször találkoztam Üveges Mónika objektjeivel, főként az érzékenységük és líraiságuk ragadott meg, azonban ahogy egyre mélyebbre ásom magam az alkotó munkásságában, úgy e munkák újabb és újabb rétegei tárulnak fel, és mindig más aspektusaik miatt válnak fontossá számomra. Tavaly a NaCo Skin Deep kiállításon szerepelt művei érzékiségük és intenzív haptikusságuk folytán kezdtek el foglalkoztatni: tetszett, ahogyan alkotásaival megidézi az emberi testet. A természetben fellelt uszadékfából formázott keretek csontvázként tartották össze a rájuk feszített, fátyolos, membránszerű műgyantát, amely jellegében, sérülékenységénél és transzparens voltánál fogva az emberi bőrt idézte meg.
Ahogy Fülöp Tímea megfogalmazta: Üveges munkái „folyamatosan az emberi testtel rokonítják a képhordozót”. Már a szakdolgozatában is azzal foglalkozott, hogy a kép milyen módon hozható párhuzamba a korpusszal, de legelső kiállítása, az Implied body című solo show is a test és a kép közötti párhuzamokat kutatta. „A cím a test múlékonyságára, romlandóságára utalt (…). A rejtett test kifejezés és a test asszociációját felkeltő tárgyak a művész hiányzó testét idézhetik meg azáltal, hogy rendkívül erős anyagisággal és érzékiséggel vannak jelen.”
Üveges Mónika alkotásai igen komplexek, kényes egyensúlyi helyzeteket villantanak fel. Ezek a művek érzékenyen oszcillálnak természetes és mesterséges között, az egyik pillanatban organikusságuk dominál, a következőben azonban a szintetikus anyaghasználat kerül a középpontba. Az új munkákban pedig erősebben megjelenik az elidegenítő szándék, amikor a művész a fakeretet fényesre csiszolja vagy fénylő felülettel vonja be, amitől fémes hatást kelt.
Egyszer esetlegesnek, efemernek tűnnek ezek a művek, másszor pedig kifinomult megmunkáltságuk kerül előtérbe. Egészen bravúros, ahogyan játékba hozza ezeket a minőségeket, ahogyan műveit folyamatosan képes billegtetni a létrehozott és létrejött, a keletkezett és teremtett határán. Amint maga vallja: „Fontos számomra, hogy a munkáim valamilyen érzetet adjanak a befogadó számára, és az is, hogy a tárgyak létrehozásakor erősen kapcsolódjam az anyaggal, amivel épp dolgozom. A matéria megfogása, felfeszítése mindig erősen taktilis metódus, és az a szándékom, hogy ezeket a haptikus minőségeket a kész műtárgy is megőrizze.”
Az alkotásnak fontos pillanata a rátalálás, a véletlen, a művész pedig hagyja, hogy a természetben fellelt fa határozza meg a formát, ugyanakkor a megmunkáltság is jelen van a kész műben, hiszen maga is birkózik az anyaggal. Az előre láthatatlan és az akarat együtt szüli meg a végeredményt. Talán épp emiatt tűnnek ezek az objektek egyszer képződményeknek, olyan formáknak, amelyek a természeti erők hatására jöttek létre, azonban amikor észrevesszük a finomságukat, szofisztikált kidolgozottságukat, akkor tudatosodik igazán, hogy ember alkotta (mű)tárgyakról van szó.
Már korábban is kísérletezett a művész e munkák lehetséges bemutatási formájával, előfordult, hogy a művek mögé hideg fénycsövet helyezett, ami tovább bővítette az alkotások értelmezési keretét. A hideg, mesterséges fény áthatolt a membránon, még inkább láthatóvá tette annak mintázatát. Jobban kivehetővé váltak a műgyantára nyomott, sokszor a felismerhetetlenségig torzított fotók, amelyek gyakran a növények erezetét vagy a mikroszkopikus felvételeket ábrázoltak. Sőt: a fény hatására az egymásra helyezett rétegek között megszülető Moiré-hullámok is intenzívebben érvényesülnek, így az alkotások hirtelen a digitális korra vagy a technológiai fejlődésre adott reflexióként is értelmezhetővé válnak. Az alkotó azonban képes rávilágítani arra is, hogy a digitális világban megjelenő formák és alakzatok ősképei gyakran a természetben is fellelhetők: a Moiré-hullámok például paralelek lehetnek a tenger hullámzásával vagy a növények mintázataival.
Hasonló történik a legfrissebb műveken is, amelyek membránjaira Üveges Mónika gombákról készített fotókat nyomott. A gombafonalak összekapcsolódása összeegyeztethető a digitális világ hálózatosságával: a networkök szövete ugyanis nagyon hasonló ahhoz, ahogy ezek a természetben előforduló gombák összekapcsolódnak egymással és organikus egységet alkotnak. A legújabb műveken az installatív jelleg is felerősödik: több keretet helyez egymásra a művész, amelyeket ugyan önmagukban is lehet értelmezni, azonban egymásra rétegződésük még komplexebbé teszi őket. Ezekben a munkákban még intenzívebben játszik a művész a rétegzettséggel, és a sűrűség és ritkaság, a telítettség és transzparencia közötti ingadozás erőteljesebben jelenik meg az objektekben. A művek többnézetűvé váltak, minden irányból másféle érzetet közvetítenek, miközben a befogadást befolyásolja az is, milyen távolságból szemléljük ezeket a tárgyakat. Közel menve feltárulnak a részletek, míg távolabbról egészében érzékeljük az adott művet. Így az egyes művek a mikro- és makroszkopikus minőségek között is folytonosan oszcillálnak.
Üveges Mónika egyik művét jelenleg a nemrég nyílt Cairo Contemporary-ban lehet megtekinteni. Bouquet of címen bemutatott installációja a rendszertani kategóriák vizualitását játssza ki egymással szemben, aminek eredményeként egyszerre állati és növényi jegyekkel rendelkező lény születik. A mű egyaránt hordoz festészeti és szobrászati jelleget, tűnik mesterségesnek és organikusnak, tehát nagyszerűen felvillantja azokat a játékokat és billegéseket, amelyek az alkotó munkásságát kezdettől fémjelzik.
