6-BU7-M 2020
Indulásakor Radvánszki Levente absztrakt expresszionista és az art bruthöz is közel álló képeket készített, egyik sorozatában köztéri plakátokat használt fel, máskor lomizott tárgyakból, szemétben talált dolgokból épített kompozíciókat. A technika folytonosan változott, míg aztán rájött, hogy őt valójában az anyaggal való játék érdekli. A szilikont az olcsósága miatt kezdte el használni, ugyanakkor nagyon élvezte, hogy a fényes, csiganyálszerű anyagot szabadon kenheti, gyúrhatja, formázhatja, akrillal színezheti. Aztán egy ponton valamilyen nem szívó felületre kente fel a szilikont, és az a száradást követően levált onnan. Először persze dühös lett, majd a megkötött formát kézbe véve, rájött, hogy mivel ez a kicsit áttetsző anyag szabadon hajlítható, gyúrható, tekerhető, így önmagában is lehet használni és fel lehet applikálni a képtáblákra. Az így születő kompozíciókkal Radvánszki letette azt a nagyon egyedi kézjegyet, amely könnyen beazonosíthatóvá teszi a munkáit.
A képzőművész kompozíciónak egyik izgalmas vonását az érzékeny egyensúlyi helyzetek adják, amelyek számos kérdést vetnek fel a nézőben. A festői gesztusokat mímelő szilikonelemek szintetikus, mesterséges anyagok, ugyanakkor megjelenésükben mégis organikusnak, membránszerűen hatnak, az élő bőr hatását keltik. Ahogy Sipos Máté megfogalmazta a HVG-n: „A képek esztétikai karakterében egyaránt megbújik valamiféle kettősség: hús és fém, bőr és műanyag, szerves és szintetikus.” A művész pedig úgy véli, a megszáradt gesztusok lefejtése szintén emlékeztet az állatok nyúzására, ami az alkotásnak is ad egyfajta morbid jelleget. A szilikon idegenségérzetet kelt a befogadóban, van benne valami borzongató, démonikus, a kanti fenséges fogalmát is beemelve az értelmezési keretbe.
10-h4PO 2020
Radvánszkinál maga a képalkotás is finom billegés, hiszen az egyik pillanatban a manualitáshoz, máskor pedig a digitalitáshoz közelít. A szilikongesztusok létrehozása, kollázsolása, felapplikálása, az anyagokkal való kísérletezés közvetlen és érzéki kraftolás, ugyanakkor a kompozíciók megtervezése számítógépes programok segítségével zajlik, ami pedig a virtualitáshoz viszi közel az alkotást. Ez egyébként azért is izgalmas, mert a képalkotás, legyen szó az alkotás digitális vagy manuális vonatkozásairól, az emberihez áll közel. A létrejött műnek azonban van egyfajta dehumanizált jellege: a szilikongesztusok úgy csavarodnak egymásba, mint természet alkotta konstrukciók, míg a digitálisan tervezett rétegek úgy hatnak, mintha azokat egy gép hozta volna létre.
A művész legújabb munkáin új anyaggal kezdett el dolgozni: akrilgyantából építi a gesztusait, amelyek egészen más érzetet keltenek a befogadóban. Míg a szilikongesztusokban van valamiféle áramlás, egyfajta fluid mozgás, úgy érezzük, mintha egy folyóról készített pillanatfelvételek lennének, addig az akrilgyantával létrehozott festői mozzanatok statikusabbnak, konkrétabbnak tűnnek. A művész bevallása szerint ezeknek a használata komolyabb felkészültséget is igényel: mivel nem lehet legyártani őket, ezért már a digitális tervezés során ki kell találni, hogyan fognak kinézni és hova kerülnek az adott kompozíción belül. Nem is applikálással kerülnek fel a táblákra, hanem építve vannak, ami a képalkotást is kimértebbé teszi. Az előre legyártott szilikongesztusokat a legózáshoz hasonlóan lehet egymáshoz illesztgetni, keresve azt a pillanatot, amikor a legjobban működnek kompozícióként, az akrilgyanta esetében azonban sejteni kell a végeredményt. Ettől függetlenül ezek az újfajta gesztusok még ugyanolyan érzékiek és haptikusak lesznek, mint szilikonból készült társaik, olyan felületi játékaik vannak, hogy a néző erős késztetést érez arra, hogy megérintse őket.
Radvánszki legújabb munkái az új komponálási módszer hatására közelebb kerültek a táblaképszerűséghez, míg a szilikonnal operáló művekre inkább objektekként tekintettünk. Azonban a művész a friss képek esetében is kilép a szigorú értelemben vett keretek közül, a klasszikus táblakép négyzetességét, geometrikusságát folyton megtörik vagy elfedik ezek a gesztusok. Az alkotó kifejezett szándéka ez, ami visszautal korábbi graffitis múltjára is. „Ott sem volt egy meghatározott téglalap, amibe lehetett dolgozni” – mondja, majd hozzáteszi, hogy a fújások során is olyan felületekre szeretett dolgozni, amelyekben valami megtörte a síkságot és a homogenitást. „Előszeretettel graffitiztem lyukból kilépő elemeket vagy olyanokat, amelyek egy kiugró felületre felszaladtak, a talajon folytatódtak…”
A munkák gyakran installatív szituációkba kerülnek, azonban a befogadót leginkább azért nem hagyják békén, mert nagyon sok kérdést nyitva hagynak ezek a művek. A szintetikus, mégis organikusnak ható gesztusok puszta látványukban is rengeteg néznivalót kínálnak a befogadónak, aki e kompozíciók láttán a teremtett és alkotott, az emberi és gépi, az analóg és digitális különbözőségeiről is gondolkodni kezd.
