Korábbi kompozícióit egyetlen, lendületesen megfogalmazott vonalból építette fel, amelynek mindig volt egy kezdő- és egy végpontja, gyakran visszatért önmagába, olykor pedig egy-egy metsző egyenes szakította meg folytonosságát. Az alkotó ezzel a performatív gesztussal kihasított egy teret a képmezőből, így analizálva magát a képsíkot, miközben a kép és a valóság határaira is folytonosan rákérdezett. És bár maga a vonalat egyetlen dinamikus mozdulat hozta létre, iránya és formája mégis hosszú analízis eredményeként született meg. Kaszás kontúrjai ugyanis a folytonos vázlatolással alakultak, formálódtak és fejlődtek: a sketchbookokba intuitív módon felskiccelt struktúrák organikusan következtek egymásból, de ennek az evolúciónak csak bizonyos, kifejezettebb állomásaiból vált festmény. „Húsz-harminc verziót rajzoltam egymás mellé, mire rátaláltam egy olyanra, amelyet érdemesnek találtam a megfestésre. Ezt követően kezdtem el az adott vonalat addig formálni, amíg úgy éreztem, készen áll arra, hogy kompozíció váljon belőle.”
A vászonra felvitt vonal tökéletlen, egyenetlen, heterogén minőségű képi elemként jelent meg a képein. Kaszás Konrád festészetében az egyedi kéznyomhoz egyébként is hozzátartozik a kéz remegésével járó egyenetlen vonalvezetés vagy a félrecsúszott festékív spontán pontatlansága, ami a gyermekrajzokat idézi. Mint mondja: nagyon vonzó számára a gyermeki ábrázolások intuitív, önfeledt jellege, amelyben fontos szerep jut a hibának, a rontásnak is. Az alkotó erre kifejezetten rá is játszik: vonalai középen futó, szélesebb kontúrból, valamint az ezt határoló vékonyabb csíkokból tevődnek össze, amelyek bizonyos esetekben precízen futnak egymás mellett, máskor pedig összeérnek, „véletlenül” egymásra torlódnak. Legújabb képein újra használni kezdte az úgynevezett száraz ecset technikát is, amelyet már a vonalak meghúzásánál is alkalmaz, így azok újabb minőséggel gazdagodnak.
Több éven át ezek a struktúrák határozták meg Kaszás kompozícióit, azonban egy idő után már gépiessé vált a mozdulat, teljesen megszűnt a gesztus lazasága, így a képalkotás izgalma is eltűnt, ezért új utakat kellett keresnie. Kezdetben a kontúrt kisebb-nagyobb vonásokra darabolta, amelyek repetitív módon jelentek meg a felületeken, így mintázatokká sűrűsödtek, később pedig a kontúrok különféle absztrakt formákat rajzoltak ki, amelyek más-más asszociatív képzetet keltenek a nézőben. A munkák energiaszintjét tovább emeli, hogy a festő természetből inspirált formáit a lehető legjobban kihúzza a keret szélére, ahogyan tette ezt korábban is. A kontúrok teljesen kitöltik a képmezőt, így a nézőnek az az érzete támad, mintha a formák épp kirobbanni készülnének a szigorú négyzetesség határaiból. Ez adja a kompozíciók feszültségét, ettől válnak ezek a művek energikussá, erőssé, vitálissá. A művész elmagyarázza, hogy ezt a fajta komponálási módot úgy kell elképzelni, mintha egy lufit egy szűk négyzetes térben addig fújnánk, míg teljesen kitölti a rendelkezésre álló teret. „Ezt a kidurranás vagy robbanás előtti pillanatot próbálom megragadni a kompozícióimon.”
Bár legfrissebb művei impulzív, forró alkotások, amelyek szétfeszítik a teret, ugyanakkor minden kompozíción vannak olyan harmóniák, nyugvópontok, ahol megpihenhet a szem. A Radák Eszter-tanítvány a színekkel is eszerint játszik. A kontúrok harsány, neonos színekből épülnek fel, a középen futó vastagabb vonal és a széleken futó vékonyabbak árnyalatai gyakran egymásnak feszülnek, együttesen intenzív színérzetet adnak, a végeredmény pedig vibráló felület lesz, amely optikai játékot űz a befogadóval, intenzíven rezegteti a retináját, a kompozíció energiaszintjét az egekbe löki. Az intenzív, energikus, feszültséggel teli vonalak körül azonban mindig vannak olyan homogén színmezők, amelyek harmonikusak, lecsendesítettek. Olyanok, mint a szigetek, ahová el lehet vonulni, ha úgy érezzük, hogy túl sok zaj ömlik ránk a környezetünkből.
A művész sokat kísérletezik azzal is, miként lehet egy színérzetet megváltoztatni egy másik árnyalattal, vagy hogy két szín egymásmellettisége hogyan formálja a néző percepcióját. A színhasználat is mozgalmassá teszi ezeket a kompozíciókat, sőt: a nézőt is kikényszerítik a hagyományos befogadói pozícióból, a statikus nézést a folytonos mozgás váltja fel.
Ez a festészeti nyelv az évek alatt sokat lazult, oldottabbá vált, amit jelez a száraz ecset technika tökéletesebb használata, a színek optikai és érzéki hatásainak izgalmasabb kijátszása, az analitikus formaképzés eltolódása a gesztuális felé, valamint a steril, homogén felületeket felváltó differenciált képi layerek megjelenése. Kaszás elmondása szerint már a vászon alapozásánál is másképp viszonyul a képalkotáshoz, az első réteg sokkal lazúrosabb, ami lehetővé teszi, hogy sokféle festészeti minőséget mutasson fel és ütköztessen a vásznon. A képek rétegzettsége, a színek által kiváltott rezgések, a körvonalból születő kompozíció feszültsége, valamint a pulzáló és csendes részek egymásmellettisége érzékien dús élményt kínál a befogadó számára.
Kaszás Konrád munkáival a közeljövőben művészeti vásárokon lehet találkozni, ugyanakkor már készül a következő kiállítására is, amelyet 2024 elején az Artusban rendeznek, ahol műteremtársaival, Szlávik Barbarával és Csekő Andreával közösen állítanak ki.
