Ragyogó ellenfényben úszó enteriőrben egy nőalak épp feláll egy székről. Mintha tétovázna, menjen-e, vagy maradjon. A szoba minden tárgya: az ülőgarnitúra, az asztal, a falak, vagy éppen a padló meleg színű tükröződései, szürkés, tört tónusai olyan atmoszférát teremtenek, amely az alak hangulatával legmélyebb összhangban vonja be a nézőt ebbe a tétova, kissé melankolikus, vagy inkább, nosztalgikus hangulatba.
Talán egy szombat hajnalai kávézás közben megcsörrenő telefon miatt állt fel? vagy egy búcsú nélküli távozás előtti utolsó pillanatot látunk? Esetleg csak egy kósza gondolat miatt megtorpanó, kecsesen lépő nő mozdulatainak szemtanúi vagyunk? A jelenet finoman illanó fényviszonyai és a légies mozdulat már-már impresszionisztikus allúziókat kelt. Mintha Edgar Degas egyik balerinája épp csak ide, ebbe a képbe libbent volna át az egyik ismerős próbáról. Személyiségét sokkal inkább mozdulatai, a fény-árnyék- és színviszonyok, semmint az arca írja le; az ugyanis elmosódott. Mégis érezhető a személyes érintettség, amely minket is bevon a festmény jelenlétébe.
Simon-Mazula Tibor első pillantásra korszerűtlennek ható képei olyan fokú időtlenséget közvetítenek, hogy az értő szem sem tudja rögtön megítélni, hogy az itt látható festmények melyik korszakban készülhettek – helyzetünket persze az sem könnyíti meg, hogy a kiállítás helyszínén kortárs és klasszikus festmények egymás mellett szerepelnek. Az időtlenség érzetét csak fokozza, hogy sem a tárgyak, sem a zsánerek, sem pedig a ruhák nem segítenek abban, hogy a látottakat elhelyezzük az időszalagon. Művei mintha egyáltalán nem törődnének a kor vizualitásával, holott a művész hosszú évekig a digitális képalkotás, a 3D grafika egyik hazai úttörőjeként számítógépes játékok virtuális világának tervezését vezette. Kreatív szakemberként jelen volt a mozgókép digitális átalakulásakor is. Tehát nem mondható, hogy ne foglalkozott volna korunk képiségének elképesztő sebességű átalakulásával. Azzal a digitális boommal, amelynek mindnyájan egyszerre haszonélvezői és elszenvedői vagyunk.
Már sokfelől sokat hallottunk a festészet haláláról, de valahogy mindig visszatérünk a klasszikus táblakép egyesek által idejétmúltnak tartott médiumához. Ha máshogy nem, hát épp a képernyők simaságára, harsogó színeire és layerszerűségére reflektáló kortárs festményeken keresztül – gondoljunk csak Nemes Márton, Vető Orsolya Lia, Tivadar Andrea vagy épp Kusovszky Bea festményeire. Ezzel szemben Mazula, nemcsak a már említett téma-, vagy a klasszikus szüzséválasztásban, vagy épp a deklarált figurativitás miatt, hanem a tradicionális festészeti technikákhoz való tudatos visszatérésben is szembemegy a trendekkel.
A kézműves színkeverés, a szén és a hamu semmi máshoz nem hasonlítható mélyfekete és szürke matériái, és persze a klasszikus festészeti toposzok rejtett használata teszik műveit ennyire festőivé. De mégis mit értek festőiségen – kérdezhetné a látogató? Hiszen egy festékszóróval felvitt vagy maszkolószalaggal szépen határolt felület is lehet festőien érzéki. Amit azonban ezeken a képeken érzékelünk, az ennek épp az ellenkezője: dematerializálás helyett a festészet materiálitása felett érzett öröm megnyilvánulása, ami az anyaggal való küzdelemről és annak visszahódításáról szól. Talán többen is látták az a teaser-videót, ahol Mazula egy sötét szobában épp a vászonnal, az anyaggal küzd – megidézve egyszersmind a romantikus festőzseni XIX. századi képét. Azt gondolom, hogy mindez nem véletlen reklámfogás, hanem tudatos ars poetica.
Okkal gondolhatjuk, hogy a művész tudatosan választja – talán a digitális képalkotással való leszámolás jegyében – a festészet személyes, materiális minőségét, és tesz kísérletet a festészeti hagyomány kortárs folytatására. Tudatosan fordul képein az elidegenítés helyett a személyessé tételhez, a tudomány nyújtotta új technológiák helyett a hagyományos festészeti technikákhoz, Byung-Chul Han művészetteoretikus fogalmát kölcsönvéve, a „simaság esztétikája” helyett az érdes felületek látványához. Mondhatnánk, hogy mindez korszerűtlen, vagy idejétmúlt, de nem lenne igazunk. Elég, ha csak körbenézünk a nagyvilágban: az új-figurativitás, a festészettechnikai tudás és az személyes látásmódok ismét hódítanak. Gondoljunk csak Mihai Nicodim galériáinak művészeire, Adriane Ghenie, Larry Madrigal, vagy Daniel Pitin súlyos anyaghasználatára, vagy a New American Paintings folyóirat számos művészére, akiknél a technikai tudás, az anyag szeretete és a személyeség egyszerre jelenik meg. Ez a festészet idehaza is utat talált magának a legfiatalabb generáció tagjai körében, többek között Ezer Ákos, Kárándi Mónika, Marosi Panni, Rózsa Luca Sára vagy Határ Attila festészetében.
Simon-Mazula Tibor képei az esztétizálás ellenére sem válnak pusztán szemet gyönyörködtető, problémátlan alkotásokká; immanensen hordozzák a magányt, az elmúlás melankóliáját, és valami olyan titkot, ami a narratíva sejtetése ellenére épp a kulcsmomentumot rejti el a néző szeme elől. A művek megértéséhez olyan fogalmak vezethetnek el, mint a fragmentáltság, a befejezetlenség és a meghatározhatatlanság. A művek mindezek ellenére is tudatosan szerkesztett, klasszikus arányokkal rendelkező, harmonikus alkotások. Rejtett arányrendszereik, ismert reneszánsz kompozíciókkal való közeli rokonságuk és az ismerős zsánerek megidézése olyan közvetlenséget kölcsönöz nekik, amelyhez öntudatlanul – talán kollektív emlékezetben őrzött vizuális kódok révén – ma is kapcsolódni tudunk.
Annak ellenére, hogy festményein elsődleges szerepet játszanak a klasszikus képszerkesztési arányok, a színek és a különböző minőségű felületek és faktúrák, melyek érzelmeket, direkt hangulatokat közvetítenek, mégsem mindegy, hogy a képek mit ábrázolnak. Legfőképp üres enteriőrök, mindennapi tárgyak és egy magányos nőalak az, aki egyedüli főszereplőként vissza-visszaköszön a kompozíciókon. Az örök múzsa, az élettárs: Diána, akinek személyét persze csak az tudja azonosítani, aki ismeri őt. Máskülönben a figura egy nő, vagy ha tetszik A NŐ, aki jelen van, aki ébred, aki öltözik, fürdik, gyászol, nyújtózkodik, vagy éppen a legintimebb helyzetekben kerül ecsetvégre. Mégsem érezzük magunkat kukkolónak, mert arcának elnagyolt ábrázolása általános és nem egyedi szereplőként azonosítja őt. Akárcsak Degas balerinái, Mazula Dianája sem teljesen egyéni karakter, még ha a festményekhez valóban modellt is áll a felesége.
Az Ébredések című kiállításon két jól elváló korszakot tudunk megkülönböztetni. Az egyik, a fürdőző női alakot hideg színekkel megformáló kompozíciók csoportja, amely a 2010-es évek közepéről származik, míg a másik, a melegebb színekkel és személyesebb megfogalmazásban festett, leginkább életképszerű művek az elmúlt évből. A két korszak képei, talán épp a változatosság elérése érdekében, váltakozva jelennek meg a falakon, mégis jól megkülönböztethetők egymástól. Így is sok közös vonás van a korszakok között, amit a látogató számára leginkább az Ébredések címadás világít meg. Ez a fogalom arra az átmeneti hangulatra utal, amely a befelé figyelés és a külvilág felé való nyitás között húzódó rövid idősávban megfigyelhető elmeállapot.
Az ébredés, amelyben valóság és képzelet, álom és ébrenlét elegye egészen sajátságos érzékenységet teremt. Leginkább a nappal és az éjszaka határán elhelyezkedő alkonyat vagy a pirkadat rövidke perceinek fényviszonyai és hangulata kapcsolható ehhez az érzéshez. Mazula festményei ezt az atmoszférát olyan hatásosan teremtik meg, hogy képei láttán már-már hasonlóan tétova hangulatba kerülünk, mint a művész nőalakja, aki bizonytalannak, tűnődőnek, elidőző mozdulataival pedig révetegnek és sokszor nosztalgikusnak hat. A korábban bennem melankóliaként megfogalmazódó érzés, amit Mazula képeihez társítottam, mára inkább az elvágyódás és a nosztalgia érzésének képévé alakult, amely épp az ébredés során látogat meg leggyakrabban.
Simon-Mazula Tibor Ébredések című kiállítása február 28-ig látható a Pintér Galériában (1055 Budapest, Falk Miksa utca 10.).
