Pécsi indulásától kíséri végig a kiállítás a művész pályáját. Végigkövetjük a művészi fejlődés, az egyéni hang megtalálásának fázisait, alkotásait a barátok, alkotótársak – Bálint Endre, Barcsay Jenő, Ország Lili, Vajda Júlia, Gábor Jenő – műveivel párhuzamba állítva.
A Pécsett született Gyarmathy Tihamér (1915–2005) pályája indulását meghatározta a mediterrán kisváros pezsgő szellemi élete. A művészi úton rajztanára, Gábor Jenő indította el. Általa ismerkedett meg a Bauhaus eszmeiségét képviselő Molnár Farkassal, Breuer Marcellal. Ugyan látogatta Martyn Ferenc szabadiskoláját is, de eltérő habitusuk miatt nem alakult ki kettejük között mester–tanítványi viszony. A budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolára kerülve Vaszary Jánosban azonban igazi mesterre talált. Vaszary kényszer-nyugdíjaztatása után nem is sikerült főiskolai tanáraival hasonló kapcsolatot kialakítania, inkább külföldön tett tanulmányutakat. Zürichben Hans Arppal és Max Bill-lel került kapcsolatba. Ez utóbbi révén ismerkedett meg Kállai Ernővel, akinek elméleti munkássága meghatározó lett művészetének kibontakozásában. Párizsban Kandinszkij, Paul Klee és főként Piet Mondrian munkái tettek rá nagy hatást. A háború után bekapcsolódott a rövid életű Európai Iskola munkájába, s tagja lett a Kállai Ernő vezette Elvont Művészek Csoportjának. Az ötvenes évektől barátaihoz, Vajda Júliához, Ország Lilihez, Bálint Endréhez hasonlóan a nyilvánosságtól elzárva alkotott. Bár a hatvanas években már kapott kiállítási lehetőségeket – főleg külföldön –, az igazi áttörést az 1979-es Műcsarnok-beli kiállítás hozta meg számára.
Korai, a pécsi és a főiskolai évekhez köthető festményei azért is tekinthetők a kiállítás szenzációinak, mert sok művészhez hasonlóan Gyarmathynak is sok alkotása megsemmisült az ostrom alatt. Ezek között is külön figyelmet érdemel a Derkovits szociális érzékenységét tükröző Bányászanya (1935) és a szürrealisztikus Pasztorále önarcképpel (1939). A hátterét adó vörösben úszó, szürrealisztikus vallási témájú vízióból (hárfázó angyal, Mária a gyermek Jézussal, templomtorony) bontakozik ki a kép előterében a realisztikus önportré, Ámos, Vajda festményeinek szorongással teli hangulatát megidézve. Az alkotás stiláris jegyeiből a Római Iskola neoklasszicizmusának impulzusai is kiérződnek.
A folytatásában a művésznek a korai szürrealisztikus absztrakciótól a geometrikus absztrakcióig tartó útját követi végig a tárlat. Az 1942-től majd tíz évig tartó útkeresésben a Martyn, Hans Arp, Gábor Jenő képviselte absztrakciós irány mellett párhuzamosan a Bálint Endre, Korniss nevéhez köthető szürrealisztikus vonal is megjelenik Gyarmathy munkáiban. 1949-es elméleti kéziratában ki is fejti, hogy célja az absztrakció, a konstruktivizmus és a szürrealizmus kombinálása. Így alkotnak a Figurák (1950) indázón lebegő kalligrafikus jelei stiláris párhuzamot Gábor Jenő 1962-ben készült cím nélküli alkotásával, míg a Dombvidék (1948) a Martyntól ismerős sávos tábláival kelti a Pécs környéki táj asszociációját. A Fintor (1949) karcolt festménye vagy a Dicsőséges (1950) és az Öntudat (1949) pedig egyszerre tükrözi az absztrakt mesterek (Martyn, Arp, Gábor) és a szürrealista művészbarátok, Bálint Endre, Korniss hatását. A Dicsőséges és az Öntudat absztrahált kakasai stilárisan Korniss Illumináció (1945-1946) sorozatával hozhatók rokonságba. A kakas ősidőktől fogva a pirkadat hirdetője, az éberséget és a sötétség feletti győzelmet jelképezi, s mint ilyen Ámos és Chagall képeinek is gyakori szereplője.
„Ízesen csorduló színei a legkülönbözőbb fényerejű és árnyalatú, tiszta sugárzássá szellemülnek” – állapította meg Kállai Ernő Gyarmathyról 1948-as kiállítása kapcsán. A színek ugyanis kiemelt szerepet kapnak a festő alkotásaiban. A letisztult geometrikus formákból (körök, négyzetek, téglaalapok) építkező szigorú térstruktúrákat lazúrosan felvitt, többnyire világos, meleg színek töltik meg vitalitással. Passuth Krisztina szavaival: „Festményeit a részelemek öntörvényű mozgása, vibrálása, a rejtett fények töltik ki. A formák sűrűsödése, ritkulása alakítja ki sajátos színdinamikáját. Kompozíciói kozmikus dimenziókat nyernek, a mikro-, és makrokozmosz mozgásait próbálja vásznain megteremteni, látványba foglalni.” Az alkotások a kaleidoszkópok mozaikosan vibráló képeinek érzetét keltik a nézőben, mert valójában nem is a szín, hanem a fény a főszereplő, amint ezt Fitz Pétert is megerősíti: „Gyarmathy a negyvenes évek második felében kezdett el tudatosan a színekkel foglalkozni, s rövidesen megvilágosodott számára, hogy nem a színek, hanem a fények a döntők. A szín látásunk segítségével, a fények hatására teremtődik meg tudatunkban, az agyunkban… Ekkor jött rá, hogy csupán gondolati térrel is foglalkozhat a művész. Ennek végül is az az értelme, hogy nemcsak valós képi térhelyzetek vannak, hanem az elvonatkoztatott térről is lehetnek ideák. A művész feladata pedig lehet az is, hogy szinkrónba hozza a „mikrovilág és a kozmikus világ összefüggéseit, időmértékét. Ennek kifejezése volt, és ma is az én problémám, ahogy a világképet létre akarom hozni”.
Egeknek egei – A gondolat festett terei – Gyarmathy Tihamér alkotásai 2025. január 30-ig láthatók a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Bibliamúzeumában (1092 Budapest, Ráday utca 28.)
