Mert lenn hináros rét lobog, / alant a kagylók boldogok, /
szivük remegve tölti meg / a fénnyel érő sűrü csend.
(Pilinszky János: Éjféli fürdés)
Menasági műveit szemlélve a csend újabb aspektusa tudatosul bennünk. A múlt században a szobrászat is nagyrészt indusztrializálódott, elektromos fúrók és csiszolók, flexelő gépek arzenálja segíti a művészt a fém és a kő megmunkálásában. Mindez súlyos zajjal jár, így az alkotó mindenféle zajvédő eszközben kénytelen dolgozni. Menasági Péter fából készült munkái valószínűleg sokkal csendesebb módon készülhettek. A szobrászat természetesen nem lehet hangtalan, azonban a fafaragás, a gyalulás, a vésés, a reszelés ritmusa mind-mind tudatos emberi aktus, nem embertől független mechanizmus.
A szobrokat szemlélve úgy tűnik, a mesterséges zaj kerülése beépült az alkotó életformájába is, és egy szélesebb értelemben vett megismerés lépéseihez vezette el. Ehhez szinte elfeledett technikákat kellett felfedeznie és újra a gyakorlat részévé tennie. Az ősi famegmunkáló szakmák alkalmazása a szobrászatban Menasági számára a forma, a tartalom és az alkotói életforma egymásra épülését és egymásból következésének tapasztalatát adta meg. Ennek legfontosabb példája a szobrász művészetében a Torony című 2015-ös munkája, amely ősi, népi bútor, a szökrönynek nevezett faládakészítés technikájából indult ki. A művész elmondása szerint: „A több hónapig tartó nehéz fizikai munkát a kéziszerszámok kialakításának felkutatása és legyártásának fázisa előzte meg.
A hosszas utánajárás megnehezítette a kivitelezést, ugyanis kihalt megmunkálási módról lévén szó, már nemigen lelhető fel régi szerszám sem, így néprajzi gyűjteményekben őrzött egy-egy rozsdás, kopott darab alapján lehetett kikövetkeztetni azok kialakítását. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy alaposan elmélyedjek ebben az elfeledett mesterségben, és fantasztikus tanulságokkal szolgáljon számomra.”
Felmerülhet a kérdés az olvasóban, vajon mitől kortárs ez a szobrászat, ha ennyire kötődik a régi mesterségek felfedezéséhez? A művészetben az „archaikus fordulat” nem eszképizmus, vagy menekülés a múltba, hanem érvényes kortárs magatartás, ha ezáltal az adott kor kérdéseire, válságára ad a művész autentikus választ. Így vált az archeológia az utóbbi évtizedek kortárs eszmetörténeti kutatásaiban, főként a cultural studies nemzetközi diskurzusában a megismerés egyik legfontosabb metaforájává (“archeology of media,” “archeology of photography,” “archeology of modernism”).
A kutatási gyakorlat és metódus szempontjából pedig nem árt tekintetbe venni, hogy az elmúlt évtizedek régészete és történettudománya számára milyen jelentős, paradigmaváltással felérő eredményeket adott a kísérleti régészet, kezdve Thor Heyerdahl Kon-Tiki hajójától a magyar Sudár Balázs régész-történész kutatásaiig: egy régi hajó felépítése vagy a lovasíjász harcmodor pontos rekonstrukciója nemcsak múltba révedő hobbi, hanem nagyságrendekkel tette pontosabbá a történeti reflexiót.
Menasági annyiban maga is a kísérleti régész útját járja, hogy nem meglévő hagyományokhoz nyúl vissza, hanem szinte rekonstruálnia kell azokat, időnként szakemberek bevonásával. A tapasztalatok jelentős művészeti és kognitív hozadékkal járnak. Ezt sejteti a műcímek költői és filozófiai nyelvhasználata: Napkút, Csordultig (A bőség tornya), Imamalom, Öblös, Physis, Natura Naturans és Natura Naturata Életsző. Szobrászati gyakorlata pedig szorosan kapcsolódik a kortárs művészet kísérletező vonulatához: mindig újabb dolgokat bevonni, beemelni a művészet világába. Így például, amikor a toronyláda munkálatai közben, a nútok hornyolása során melléktermékként vékony, ívelt szálak keletkeztek, félretette őket egy későbbi munkához.
A Műcsarnok Természetművészet kiállítására készített Physis (2016) című plasztika tervezése során intuitíve ezekből indult ki. Ez a munka a „természet” (görögül phüzisz) filozófiai modelljeként is értelmezhető: a faforgácsok a burjánzó és sokarcú természeti jelenségekhez hasonlóan veszik körbe a medence tükrét, amely a világot visszatükrözve a megismerő transzcendens tudatosság analógiájának is tekinthető. Ez a koncepció érdekes párhuzamot mutat Molnár Sándor kései Üresség sorozatával, amelyben a metafizikai tudatosság megtisztított terét jelentő színüres rajzlapot vagy vásznat a kép szélén sűrűsödő vonalkák vékony, falszerűen elrendezett tömege veszi körül.
A hangszerszoborként is használható Imamalom címe bár a tibeti buddhista mantrákkal teleírt és a szél által forgatott hengereket idézi meg, ez a mű mégis a kortárs művészeti dialógushoz szól hozzá. A mobilszobrok a neoavantgárd jellegzetes kísérletei voltak, amelyeket általában ipari hulladékokból, fémekből készítettek. Készültek szobor-hangszerek is, amelyek a zajokban és zörejekben rejlő zeneiséget kutatták (noise art), szorosan kapcsolódva a kortárs komolyzene atonális zenei kísérleteihez. Az Imamalom is atonális „hangszer”, mivel dobszerűen kiüregelt fatömböt forgathatunk egy vízszintes tengely mentén, amely a belsejében elrejtett kavicsokkal mormoló hangot ad. Működés közben viszont természetes hangzást kelt, így a mesterséges zaj elviselhetetlen monotonitása helyett, befelé fordulásra és elcsendesedésre késztet.
Menasági Péter szobrászata magában hordozza a „szent” közelségét. A szakralitásra való direkt utalást az epreskerti Kálvária eredeti funkciójának kontextusában helyezte el: az Életsző című helyspecifikus installációban használt szalma Jézus születésének helyére, a betlehemi jászolra utal. A létezésben elrejtett szentség tiszteletének tapasztalatát erősítheti a nézőben, hogy az alkotó egyik szellemi elődjének, a legendás archaizáló-avantgárd szobrásznak, Samu Gézának ajánlja a kiállítást. Minden felajánlás egy lépés az egyénitől az egyetemes felé, mert azt jelenti, hogy a művésznek van valakivel közös ügye, amely meghaladja a saját személyiségét.
Képek a művész engedélyével.
Menasági Péter Fénnyel érő sűrü csend című kiállítása június 5-ig látható a Magyar Képzőművészeti Egyetem Epreskertjének Parthenon-fríz Termében és az Epreskerti Kálvárián (1062 Budapest, Bajza utca 41.).
