Több évtizeddel ezelőtt készültek Drozdik Orshi most bemutatott fotói, ezért is döbbenetes, hogy e műtárgyak állítása ma is aktuális. A fényképek a befogadó figyelmét a társadalmi nemek szerinti hatalommegosztásra irányítják. Ezt már Simone de Beauvoir is kimondta 1949-ben, amikor a férfi alanyi pozícióját identifikálta: „A nőt a férfihoz képest szokták meghatározni és jellemezni, a férfit nem a nőhöz viszonyítva, ő a lényeges, a nő a lényegtelen. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a Másik.” A szubjektum pozíciója, helyzete, szerepe a nyilvános terekben mindig konstruált, Drozdik fotóival azonban nemcsak rávilágít arra, hogy a patriarchális társadalom milyen szerepeket, érzéseket, gondolatokat kényszerít a nőkre, hanem ezek alól igyekszik is felszabadulni.
Ebből a szempontból nagyon érdekes a Szempillantás és sóhajtás (1976–1978) sorozat és az ezekhez a fotókhoz kapcsolódó szerelmes versek, amelyeket először láthat a budapesti közönség. Drozdik e fényképekkel tulajdonképpen azt mondja ki, hogy a szemlélés élvezete kettévált egy aktív (férfi) és egy passzív (női) oldalra. Ahogy erre John Berger is rámutatott az 1970-es évek elején: „A férfi a megfigyelő, a néző, a tekintet birtokosa, a nő a megfigyelt, a nézett, a közszemlére tett. A kép. A vágy tárgya. „A férfi cselekszik, a nő mutatkozik. A férfiak a nőket nézik. A nők a mások által nézett önmagukat figyelik.” Drozdik sorozatának is ez a kiindulópontja, a művész pedig a fotózás aktusát használja fel annak érdekében, hogy felszabaduljon „a vágyódó tekintetek édes fogságából”.
A Szempillantás és sóhajtás sorozatában a művész a destrukció eszközéhez nyúl. Saját arcképét papírcsíkokra vágja, torzítja, duplikálja, fragmentálja. Tulajdonképpen nem tesz mást, mint szilánkjaira zúzza azt a képet, ami a férfitekintet rabja. Addig csupaszítja a saját arcát, amíg eljut a Semmiig, majd onnan a fragmentumokból újrateremti az Ént, amelynek vágyai, érzései, gondolatai már saját magából fakadnak.
Érdekes folyamat, hogy a destrukcióval az arckép hogyan szabadul fel a férfitekintet fogsága alól. Azzal, hogy Drozdik a saját (a nő) arcképét szétvágja, torzítja, elmozdítja, a befogadó megszűnik ezt a portrét női arcként érzékelni, s már csak puszta képként látja. A férfitekintet alóli felszabadulás tehát úgy lehetséges, ha a női arc technikai képpé válik. A képpé tétel gesztusával – ahogy azt az alkotó Én egy fénykép vagyok versében is kimondja – a férfi tekintete már nem a nőt célozza, hanem a fényképet, ami szabadon bámulható. „Saját képmásomat előhívtam / Nem nézlek, de te nézhetsz engem”.
Míg a Szempillantás és sóhajtás szándéka az önarckép visszaszerzéséről, addig az Individuális mitológia (1957–1977) és az AktModell (1975–1977) a női test tapasztalatainak feltérképezéséről és felszabadításáról szól. Az előbbi sorozatban mozdulatban lévő modern táncosokra saját alakját vetíti. A két mozgó alak összemosódik, egymásba folyik, a két idősík összeér, miközben a mozdulatban felszabadul maga a test. A művész Ha én táncolok versében fejti ki a folyamatot: Ha én táncolok / magam vagyok. / A történelem felett állok. / Magam vagyok. (…) vedlem, amit tanítanak, / és a magam szemével nézem, / táncolok és szabad vagyok, / a tánclépések körök és négyzetek, / mitológiám magam írom”. A tánc során az alak testetlenné válik, a mozdulatban nem pontosan megragadható, így társadalmi konstruáltságából is képes kiszakadni. Az AktModell sorozat pedig tulajdonképpen vádirat: szembesít azzal, hogy a művészetoktatás is patriarchális normák szerint működik.
A Pornográf sorozat ezt a gondolatot még egy lépéssel továbbviszi. A megkettőzött alak az almájába harapó Éva pózát veszi fel, miközben a két figura olyannyira egymásba ér, hogy határaik nem meghatározhatók. Drozdik az Én önmagához való viszonyát tematizálja ezeken a képeken, miközben az önmagára irányuló örömszerzés létjogosultsága mellett is érvel. A duplikálás-tükrözés gesztusa azonban mindig azt a nőt helyezi a középpontba, aki folytonosan keresi és megkérdőjelezi a helyét. Az Én kettéhasadásának vagyunk tanúi, ami újra csak behozza a női öntekintet kettősségét. Berger szavaival: „A nőnek szakadatlanul figyelnie kell önmagát… nemigen szabadulhat saját sétálásának vagy sírásának külső látványától. (…) arra nevelték és ösztönözték, hogy szüntelenül figyelje önmagát. Így végül is a benne rejlő megfigyelőt és a megfigyelés alanyát női személyazonossága két alapvető, de mindig különálló alkotóelemének tekinti.”
A Mai Manó Ház második szintjére Drozdik azon sorozatai kerülnek, amelyekkel az alkotó a patriarchális tudományos diskurzus igazság- és valóságábrázolási módszereit vizsgálta, és annak feminista kritikáját dolgozta ki. 1984-től 1995-ig Európa és Amerika természettudományos múzeumainak tárgyait fotózta, amelyeket az általa létrehozott fiktív karakter, Edith Simpson eszközeiként definiál. E karakter megteremtésével szembesít azzal, hogy a tudományos vagy művészeti diskurzus megalkotói szintén a férfiak, és ebben a narratívában egy nő aligha találhatja meg a helyét és a szerepét.
Bármelyik sorozatban merülünk is el, Drozdik végső állítása mégiscsak ez: nincs steril befogadás, a bennünket körülvevő dolgok értelmezése mindig társadalmilag meghatározott. Nem létezik szűz szem, hiszen a látásunkat mindig befolyásolja az a kulturális közeg, amelyben felnőttünk, amelyből jövünk. Az identitásunkat, a vágyainkat, a gondolatainkat, az érzéseinket egyaránt determinálják a társadalmi normák, a szocializációs minták, ezek sosem szabadok, sosem lehetnek önmagukban valók, immanensek.
Drozdik Orshi A fénykép és a szerelmes vers című kiállítása október 9-ig látogatható a Mai Manó Házban (1065 Budapest, Nagymező utca 20.).
