A könyv a HAB kiállítóterében látható Vasarely × Fajó: A bolygó meghódítása című kiállításhoz kapcsolódva jelent meg. Melyik volt előbb, a könyv vagy a kiállítás ötlete?

Művészettörténészként sok mindent kutatok. 2018–2019 fordulóján egyik gyűjtő barátom megkért, járjak utána egy Vasarely-kollázs múltjának, kontextusának. Akkor derült ki számomra, mennyi olyan Vasarely-alkotás található még mindig Magyarországon, amelyek itt készültek, noha a műkereskedelem hajszálerein a rendszerváltás óta rengeteg kikerült külföldre.  Belemerültem a témába, és igen izgalmas kultúrtörténeti história bontakozott ki előttem, ami a Vasarely-kultuszról is szól, de a szocializmusban a pártállamhoz bekötött jövő-menő figurákról is, akik nem esztétikailag, hanem más érdekek miatt, beálltak Vasarely szándékai mögé. 

 

Könyve érthetővé teszi a kort, és megmutatja, miként épül fel egy művészi brand, és hogyan lesz egy művésznek anyagiakban is kifejezhető értéke. Pikantériája ennek, hogy két világrend között zajlik. Mi érdekelte leginkább a korszakban?

Úgy beszélünk erről a korszakról – ugyan nagyon helyesen, de ez mégis kissé torzítja a nézőpontot –, hogy mi történt a neoavantgárd művészekkel, cenzúrázták, betiltották és üldözték őket. Disszertációmat a szocreál művészetből írtam, elég alaposan ismerem a rendszer működését. Mindig azt próbáltam kidomborítani, hogy nem tiltott művészek vannak, hanem tiltott korszakok. Folyamatos játék zajlott a hatalom szereplői és a művészek között, létezett a nagy közös fősodor, de attól el lehetett térni. Éppen ez az izgalmas – az eltérés módozatai. Az Iparterv-kiállítás is egy állami tervezővállalat épületében valósult meg, noha szemben állt a hivatalos kultúrpolitikával. A pártállami szisztéma sem mindig tudta egészen pontosan, hogy mit akar, csak azt, hogy nem nyugati művészetet, de az már nem egzakt, mit is értettek ezen.

A Vasarely-történetet azért lehetett regényes formában megírni, mert nem olyan egyszerű, hogy küzdött a jó művész és végre sikerült kiállítania, hanem mindenféle furcsa szereplőket látunk. Például Patkó Imre műgyűjtőt, aki egyszerre volt sztálinista hivatalnok, igen kacifántos élettörténettel, ugyanakkor a kortárs absztrakt művészet gyűjtője és támogatója. A pártállami kultúrgépezeten belüli frankofón értelmiségiek fontos mozgatórugói voltak a Vasarely-kultusz kialakulásának, noha az absztrakció szembement a hivatalos szovjet doktrínával és elvileg tiltott műfaj volt.

 

Aczél elvtárs nem is kedvelte Vasarelyt, hosszú folyamat volt mire megbékélt vele… 

Ez is a meccs részének tekinthető. Aczél Kassákot gyűlölte, aki hajlíthatatlanul minden pártállami bolsevik típusú rendszert ellenzett már a tanácsköztársaság óta. Modernista avantgárd programja a pártállami diktatórikus struktúrákba semmilyen szinten nem fért bele, és nála kínosabb ellenlábast ki sem lehetne találni. Etikailag teljesen intakt és kikezdhetetlen, közben baloldalibb a többieknél. Egy rendes pragmatikus bürokratának kellemetlen szembetalálkozni az aszketikus őrült szent figurájával. Festészeti életművét eltagadták, idézem a könyvben az árulkodó, hivatalos fotóügynökség által kiadott képaláírást, miszerint Kassák, az idős író a szabadidejében festészettel foglalkozik. Egészen groteszk a mából visszanézve, amikor ünnepeljük a festészetét.

 

Vasarely viszont berántotta a végnapjait élő, megtagadott, marginalizált Kassákot a nemzetközi színpadra. 1960-as és 1963-as párizsi kiállításain előfutárnak állítja be saját művészetéhez és egyféle sztárstátust biztosít neki nemzetközi színtéren.

Vasarely eredetileg Bortnyiknak volt a tanítványa, csakhogy, amikor 56 után hazajön, és körbenéz, keresve a Bauhaus és a modernség még élő mestereit, akkor Bortnyikban már csak egy végtelenül cinikus, meghasonlott, ördögi sztálinista hivatalnokkaraktert láthatott, aki gúnyt űz a modernizmusból a festészetével és fura intézményi pozíciókat visz. Rájön, hogy Bortnyik vállalhatatlan előd, és felkarolja Kassákot.

 

Egyik célja felmutatni Párizsban, hogy a geometrikus absztrakt nemcsak a német nyelvű „kocka”-országokból jött, máshol is létezett és nagyszerű eredményeket tud felmutatni. Vasarely Kassáknak írt leveleiben többször kifejti, hogy be akarja hozni Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra az absztrakciót.

Saját magára osztott szerepe szerint hazajött a szülőföldjére, lepaktált a pártvezetéssel, annak a nyitott, frankofón, modernista frakciójával együtt összehoztak egy kiállítást, és ezzel elindult valami erjedés, változás. A nagy formátumú sakkjátszmában Vasarelyt nemzetközi szupersztár volta segítette. A francia politika elitjével járt össze, miniszterek és elnökök támogató barátságát élvezte.  Másik oldalról pedig ott a hatvanas évek konszolidációja, a vérben fogant Kádár-rendszer törekvése, hogy megpróbálja tisztára mosni saját önképét Nyugaton, hogy ne elnyomó, ötvenhatot elfojtó, véres kezű diktátorokat lássanak bennük, hanem modernizáló figurákat.

 

A művészeti élet mögött csupa ilyen személyes ambíció és szálak mozgatása zajlik ma is, többnyire dokumentálatlanul. Mennyire volt nehéz kutatási anyagokhoz jutni?

Ha az ember benne él a kortárs művészeti világban, akkor látja, hogy nemcsak intézmények és a nagy történetek számítanak, hanem az is, hogy a színtér fontos szereplőivel mi történik, mert nem mindegy, hogy most épp megbetegedett vagy depressziós, válik, házasodik, meghal a mamája… Nemcsak arról van szó, hogy mi történik a nagypolitikában vagy a finanszírozási rendszerrel, hanem ezek is, és mi, akik benne élünk a korban, ismerjük az információkat magunk körül, de ha ez a tudás nincs leírva, akkor elhalványul. Ez a történet éppen kitűnt az időből. Fajóval már nem is találkoztam személyesen, de interjúalanyaim közül például Bak Imre közben távozott az élők sorából.

Olvasmányossá tett művészettörténet a szöveg, de sok alapkutatás is van benne, pontos lábjegyzeteléssel és forrásközléssel. A kutatás jelentős része a Fajó Alapítvány archívumára támaszkodott. Leveleket, szerződéstervezeteket olvastam végig, és az Arcanum is hasznosnak bizonyult a korabeli interjúkkal. A mozaikok összeillesztését izgalmas és szórakoztató detektív munkának éltem meg, ahogy napról napra jöttek az új információk, mint egy jó krimiben, helyükre kerültek mondatok, kimaradt képek, s érthetővé vált, ki miről beszél. Sok oral history elbeszélésből építkeztem, a több évtizedes visszaemlékezések pontatlanok, csúszkálnak az időben, összekevernek dolgokat, rossz helyre kötnek be történeteket. A levelek és az archív anyagok billentették helyre a közléseket.

 

Nem tartott attól, hogy a regényszerűen megírt szöveget a művészettörténész szakma nem fogadja el?

A kilencvenes évek Magyarországán erős elméleti, művészetfilozófiai nyelv vált uralkodóvá a kritikában és a művészettörténet-írásban, a tudományosságnak való megfelelés szándékával. Csakhogy ez a közönség elé falat húz fel. Magyarországon a szakmailag is revelatív, de olvasmányosabb, fogyaszthatóbb formában megírt szöveg hagyomány nélküli. A magyar művészettörténet a németnek a gyermeke a XIX. századból, és nem az angolszásznak, ahol a tudományos ismeretterjesztésnek nagyobb kultusza van.

Meglátjuk, mennyire szeretik az emberek a könyvet, mert az volt a cél, hogy minél szélesebb közönséget elérjen.  

 

Tárgyként is gyönyörű kötet lett. Meséljen a tervezési folyamatról!

Sokat dolgozom szerkesztőként, könyvek art direktoraként, és már írás közben vizualizáltam, milyen lesz a könyv, melyben tartalom és forma kéz a kézben jár. A kiadó, a HAB részéről fogalmazódott meg a méretre vonatkozó kérés: be lehessen tenni egy táskába, vihesd magaddal.

Perneczki Dorka tervezte és Ördögh László felügyelte a nyomdatechnikai részt. Mindenben partnerek voltak, megértették a szándékaimat. A címlap pöttyöcskéire építettük fel a vizualitást, ami egy elfeledett szitanyomatról származó permutációs Vasarely-motívum. Ügyeltünk rá, hogy a gesztusok értelmet kapjanak. Nem azért kivágott a címlap, mert így kelendőbb, hanem az ezüstös, metálos, sötétszürkés borító maga a vasfüggöny, amelyen – ahogy az alcím mondja – áttörnek Vasarely motívumai. Vizualizáltuk a Fajóval való koprodukciót is, ahol ez áttör a vasfüggöny szürkeségén, ott elterjednek a színes, dekoratív motívumok. Belül a könyvben a pauszpapíros rész a szitanyomás színre bontott rétegeit vizualizálja nyomdatechnikai módon.

 

A két művész közös szitanyomat-sorozatai láthatók a HAB kiállításán. Honnan A bolygó meghódítása cím? 

Váradi Mátyással, a Fajó Alapítvány vezetőjével együtt vetettük fel a kiállítás ötletét és a HAB támogatta a projektet. Mintegy száz műtárgyat állítottunk ki az emeleten négy szitamappából és a hat+egy multiplikából.

Sokatmondó a cím. Szerettünk volna a kiállításon új kontextust teremteni, ami nem ugyanaz a történeti kontextus, mint amit a könyv megmutat. Így a tárlat A bolygó meghódításának programját domborítja ki. A cím a Vasarely-féle planetáris folklórszlogennek a magyarítása, amely a művész koncepciója volt a műtárgyak sokszorosításáról, miszerint ne az egyedi festmények dominálják a világot, hanem el kell jutni a szélesebb tömegekhez. A nagyon mélyen demokratikus művészeti, idealista megközelítést Vasarely gyakorolta is, tulajdonképpen a Fajóékkal való együttműködés is ennek a része. Sokfelé a világban keresett és talált társakat, és rendelkezésükre bocsátotta a dokumentációt a művek legyártására. Ha minőségi elvárásainak megfeleltek, akkor aláírta és ezek Vasarely-művekként kerülhettek forgalomba. Így zajlott Magyarországon is, és ez vezetett a Vasarely-kultuszhoz a nyolcvanas években. A társadalmi folyamatok ekkorra lehetővé tették, hogy maszekok, magánzók és értelmiségiek megengedhessék maguknak a viszonylag drága Vasarely-nyomatok vásárlását.

A könyv és a kiállítás valójában a művészeti színtér megértéséről szól.