Bukta Imre, a mezőszemerei születésű képzőművész Egerben diplomázott, volt sorkatona, dekoratőr Leninvárosban, de mindig is visszahúzta a szíve szülőfalujába, ahová 1975-ben tért vissza, hogy megteremtse sajátos mezőgazdasági művészetét.

 

Sokan gondolják, vidéken nem történik semmi, pedig minden ott történik. Nagyapám a tököli börtön igazgatója volt, sok időt töltöttem ott. A lakópark közepén, ahol laktak, a játszótéren beton pingpong-asztal állt és egy hatalmas üres medence, amit később betemettek. Csak a pereme látszott, halványkék vonala törte meg a gaznövények burjánzását. Anyukám emlékezett rá, gyerekkorábban nyaranta a lakótelepi gyerekekkel együtt még úszott benne. Miért beszélek erről? Ezzel a személyes kitérővel mindenkiben szeretnék emléket ébreszteni parányi településekről, kockaházakról, féktelen falunapokról, mély csendről, hétköznapi eseményekről.

 

Jelen van, Bukta Imre ezért is fontos alkotó. Megfigyel, úgy, ahogy csak kevesen képesek. Látja a hétköznapi történéseket és az embereket, a tekintetük mögött meghúzódó történeteket. Ugyanannyira idegen, mint amennyire ismerős az arca minden képének. Nem számít, ki van a képen, hiszen biztosan találkoztunk már mi is velük, történeteikkel, magával az élettel. Munkái így súrolják a kulturális antropológia mezsgyéjét.

Festményeinek általában központi témája van, fókuszpontja, mely mellett még elfér egy szimbolikus jelzés, faliszőnyeg, állat vagy márkanév. Épp annyi kapaszkodót ad, hogy a néző magabiztosan kibonthassa a táj egészét. Az absztraktba hajló háttereket egy-egy részletesen kidolgozott, növény vagy személyes tárgy jelenléte bontja meg. Színhasználatával segít új megvilágításba helyezni az első pillantásra melankolikusnak ható életképeket. A sötétebb tónusok mellett szinte világítanak a halványzöldek, és mély lilák, nem is beszélve a narancs és piros karakteres felbukkanásáról. Képei semmit sem sejtetnek az alkotó életkoráról. Irigylésre méltó kíváncsisággal figyel környezetére, miközben, és ez talán utal ételkorára, stílusában, mondanivalójának megfogalmazásában biztos, jelenléte állandó, természetes és magától értetődő.

 

Esti randi, annak a festménynek a címe, amelyet vagy utálunk, vagy rajongunk érte. Sötét kihalt falusi utca, barátságtalan tekintetű lányt I love NY feliratú pólóban, lábánál állatok a Szent Család ábrázolásából jól ismert elrendezésben. Bújtatott üzenetekkel teletűzdelt kép. Nem kötelességünk törődni a jelekkel, de állhatunk órákig előtte lefejtegetve a keresztény ideológiát, filozófiát vagy a kapitalista ikonográfiát, de lehet ez szimpla tájkép is ember figurával, és semmi több. Nehéz megfogalmazni, miért vált ki markáns érzéseket a befogadóból a kép. Rögtön megvan a véleményünk a lányról, aki a festményen komoran, rezzenéstelen arccal áll. Ítélkezünk, pedig a lány talán sosem látta magát ilyennek, talán nincs is tudatában, hogy érzései nyilvánvalóan kifejeződnek arcán. Talán saját, nehezen szerethető oldalunkat kémleljük így, ahogyan ezt a lányt. Ahogy próbálunk tőle távol maradni, annál közelebb és közelebb jön. Ideje szembe néznünk, kénytelenek is vagyunk.

 

Mély szeretet árulkodik a festő és a megfestett valósága között. Nem elefántcsont tornyából kémleli az utcákat, vagy emelt fővel járkál a többiek között. Maga is kezébe vesz nem egy, hanem akár két gereblyét (ennek teljes megértéséhez ajánlom a kiállítás megtekintését), és egy sorban áll a falusiakkal. Hisz mindegy hogy az ember postás, horgász, a semmit kémlelő fiatal lány, vagy éppen festő.  Mindenki teszi a dolgát, és ez így van jól.

Nagyméretű olajfestmények, kisebb ceruza, gouache és vízfesték keverékével készített papírképek teszik teljessé a tárlatot. Az sem meglepő, hogy látható egy-egy nagyobb kép vázlata, amely zsenialitásában esetleg vetekszik nagyra nőtt másával. Hisz nem kell ahhoz hatalmas vászon, hogy egy-egy megfagyott csendélet érvényesülni tudjon. A kisebb formátum a szimbólumok tömörülésével mintha még segítene, hogy a végeredmény erősebb legyen.

 

Számomra kitűnik a többi közül a kép, amelyen egy idős, nyugodt tekintetű férfi fogja Matisse aranyló halas vödrét. A Művelt horgász című alkotásnak jelen van a végső változata valamint a vázlata. Itt mégis csak, hátra lépnék előző állításomtól, miszerint a papírképek is helytállnak a festményekkel szemben. Ebben az esetben minden egyes centiméterének létjogosultsága van. A horgász, esetünkben a művelt horgász, áll ebben a ruganyos hálózatú tájban. Körülötte a fák, a víz, mögötte a bozótos, a nonfiguratívan összefonódó növényzet nem is lehetne valóságosabb. A mi valóságunkhoz közel álló, hiszen ki nem állt már fáradt tekintettel a téli haldokló tájban a vizet kémlelve. De nem együttérzést kíván az alkotó, a férfi személyes mitológiája ez a festmény, ő bizonyosan életének főszereplője. 

Bukta Imre képei segítenek emlékeztetni milyen az, amikor a lassúságban nem marad más, minthogy az ember kénytelen meghallgatni magát.

 

Bukta Imre Duplagereblye című kiállítása a Godot Galériában látható december 14-ig, hétköznap és szombaton 10 és 14 óra között.