Ha az ember leül beszélgetni valakivel egy társaságban, többnyire szóba kerül a másik munkája, mint olyan semleges téma, amelyről – abból következően, ahogyan a másik beszél róla – személyes dologra is következtethetünk. Eközben előfordulhat, hogy az érzelmek sokkal többet árulnak el magáról a személyről.
2005 óta foglalkozom a munka témakörével a fotográfia médiumán keresztül. A korábbi sorozataim (Magyar szabvány, Techné, Postwork) leginkább a csoporttal, illetve a munka identitásformáló szerepével foglalkoztak. Amikor viszont a személyesség hiánya űrként lépett be a munkáimba, akkor nem is a fotográfia, hanem a mozgókép volt az, amely képes volt reflektálni a magánéletre is. A 2013-as Erika, kábelszerelő című videoperformanszban ugyan gépiesen betanult mozdulatsorokat figyelhetünk meg, a monotonitás közben hallható a vele készített interjú, amely segít kissé árnyaltabbá tenni a személyt, betekinteni a magánélet és a munka közötti összefüggésekbe: mik a fontossági sorrendek, a félelmek, a tudatos döntések, és amikre tekinthetünk úgy, mint a munka velejárója, de ami nagyban hat az ember magánéletére is.
Fabricius Anna: Üzenet a testvéremtől, 2023-24, analóg fotográfia
A Kassák Múzeumban látható Itt a munka, hol az otthon? című kiállítás anyaga a transznacionális családok szociális kapcsolatain keresztül rávilágít a globális kapitalizmus működésében rejlő alapvető feszültségekre is?
Ez meglehetősen összetett téma. A transznacionális családi struktúra úgy néz ki, hogy a család egy vagy több tagja hosszabb időre egy másik országba költözik, hogy az otthon maradottaknak jobb jövőt biztosítson. Ez a kimozdulás azt eredményezi, hogy abban az országban, ahol ezek az egyének dolgoznak, olyan mikroközösség – leginkább ugyanabból az országból származókból – alakul ki, amit az ember az aktuális családjának tekinthet. Ezt a kiállításon látható videóban az egyik srác el is mondja: „most ezek az emberek a családom”. Viszont ez nagyon sérülékeny állapot, gondolok itt a helyiekkel való kommunikációs és kulturális különbségekre, az egészségügyi ellátásra, vagy arra, hogyan képesek képviselni ezek az emberek a saját érdekeiket, például a munkahelyükön. Mindenképpen kell egy helyi támogató kéz, aki a hónuk alá nyúl, ha baj van.
Egy korábbi videóban – Tajvanon készült 6:30AM–6:30PM címmel – a munkáltató nagyon tisztán fogalmaz meg egy fontos gondolatot: „Mindegy, hogy a világban hol van az ember, a probléma mindig ugyanaz.” Ő itt arra gondolt, hogy például a tajvani fiatalok sem kívánnak a tajvani textilfestő üzemben dolgozni, nem szeretnének hosszú éveket eltölteni egy kétkezi szakma elsajátításával, helyette inkább a vendéglátóipart vagy egyéb, kényelmesebb, otthonról végezhető vagy irodai munkát választanak. Az itteni munkáltatókkal készített interjúkból is kiderült, hogy sokszor emiatt dolgoznak itt a külföldiek. Közben mindenki elvárja, hogy minden ott legyen az asztalán, hogy az üzletekben minden kapható legyen, hogy szépen ki legyen párnázva az életük azokkal a termékekkel, amiket sok esetben csak és kizárólag külföldiek hajlandók hosszú távon, kitartóan és alázattal elkészíteni.
2008-ban készült a Magyar szabvány című sorozatom, amelyben a csoportdinamika, a csoporthoz tartozás, az uniformis szerepe érdekelt, illetve az, hogy gyakorlatilag mindenki lecserélhető és pótolható. Ebben a sorozatban néhány képen én magam is megjelenek, pont azért, hogy aki nem ismer, ne is vegyen észre, ne a repetíciót lássa, hanem az uniformison keresztül csak egy pozíciót, egy beosztást. Ez a tizenkét képből álló sorozat 2022-ben a Ludwig Múzeum Kortárs Fotógyűjteményébe is bekerült. Ha egyben nézzük az anyagot, ott lehet leginkább látni azokat a mikrokülönbségeket – a nagyon is szembetűnő egyenruhán kívül –, melyek meghatároznak egy munkát, az adott dolgozó munkakultúráját. Hova néz, mit és hogyan tart a kezében? Ám, mint korábban említettem, szükségem volt egy idő után a személyes történetekre, reflexiókra is.
Nem egészen. Értelemszerűen a munkáltatók engedélyezése után, többször találkoztam azokkal az emberekkel, akik nyitottak voltak a beszélgetésre. Ezzel párhuzamosan, a korábbi videóimhoz hasonlóan többször elmentem és néztem, hogyan és pontosan mit dolgoznak. Mivel a legtöbb helyen a munkaidejükben beszélgettem velük, viszonylag tudatosan kellett felkészülnöm, hogy miről szeretném faggatni őket. Volt, hogy csak a munkahelyen lehetett forgatni – ők a dolgozóik privát szféráját igyekeztek tiszteletben tartani –, volt olyan, hogy az üzemi titoktartás végett csak a szabadidejükben, hétvégén találkoztam az emberekkel. Akkor én voltam náluk a vendég. Ilyenkor nyertem betekintést például a thai konyha rejtelmeibe, vagy szagoltam végig a szárított thai fűszereket, melyeket az ottani konyhakertben nevelnek. Számukra a nyelv mellett a hazai konyha és a saját ünnepek identitásmegtartó szerepe kulcsfontosságú.
Abban, hogy milyen lépesek szerint kell az anyagot felépítenem, szerencsére már voltak tapasztalataim. Ami ebben az esetben érdekelt, vagy hívószóként tekintettem rá, az a transznacionális családi struktúra, az ezzel járó kommunikációs csatornák megmutatása és a szabadidő körbejárása volt. Illetve a résztvevők bevonása. Fontosnak tartom, hogy ne csak kívülállóként mondjak véleményt, hanem hogy a bevonódás a részvétellel együtt közösségi mozzanattá váljon a fotózás során. Arra is figyeltem, hogyan lehetne bevonni a távoli családot, az ő gesztusaik hogyan hatnak az itteni családtagokra. Mivel az okostelefon applikációi a mindennapi élet egyetlen kommunikációs csatornája a család felé, megkértem az ittenieket, küldjenek haza selfie-t magukról, majd az otthoniak – a kisgyermekük, apjuk, anyjuk, testvérük – rajzoljanak rá valamit és küldjék vissza nekik. Az így létrejött családi gesztust, a szeretteik mozdulatát egy anyagból kivágtam és egy-egy fotó elkészítése során az alanyaim azokat tartják maguk előtt. Előfordult, hogy egészen nagy emóciót váltott ki ez a fizikális érintkezés. A kész képekből mindegyikük kapott egy-egy példányt. Nekem ezek a személyes változások és megnyílások nagyon fontosak, rengeteget tanultam a szeretetről, az önfeláldozásról.
Nem vagyok dokumentarista fotográfus. Más alkotói attitűddel dolgozom, engem a kibillentés érdekel. Mind részvételi, mind pedig befogadói oldalról. Említettem korábban a közösségi mozzanatot, ez mindennél fontosabb. Valahogy úgy tudnám ezt leginkább körülírni, mint egy nagy mezőt, ahol a nagy keretek meg vannak határozva, de hogy azon belül mi történik az egyénnel vagy a csoporttal, azt nem én határozom meg. Ez a mások általi improvizálás sok meglepetést tartogat, de egyúttal önazonosnak is érzem, tehát amit beletesznek a résztvevők, sokkal inkább szól saját magukról, mint arról a helyzetről, amiben benne vannak, miközben egy külső szem rájuk tekint.
Többen is eljöttek a fotókon szereplő személyek közül a kiállításmegnyitóra, és abban, hogy ez az egész „projekt” működött, egy indiai fiú visszajelzése is megerősített. Azt mondta: „Ez az egész történet annyira rólunk szól, a hétköznapjainkról és küzdelmeinkről.”
Fabricius Anna Itt a munka, hol az otthon? című kiállítása – kurátora Csatlós Judit – a Kassák Múzeumban (1033 Budapest, Fő tér 1.) október 27-ig látható.
