•Meglepett, amikor egy beszélgetésben azt mondtad magadról, hogy kilógsz a sorból, és ez mindig is így volt. Mit értettél ezen?
Mindig olyasmi érdekelt, ami eltér a trendektől. Nem kerestem különösebben a saját hangomat, inkább ami megszólalt bennem, azt festettem. Az egyetemen nagyon sok médiumban gondolkoztam, végül a diplomamunkám falra helyezhető, nagy méretű montázsobjektekből állt, melyeket fából és papírból építettem, majd ezeket festettem le. Már nem is a kétdimenziós tér érdekelt, hanem mintha a falat próbáltam volna áttörni egy láthatatlan sík felé.
Diploma után a tájképfestészet felé fordultam, de nem a természet utáni ábrázolás érdekelt, inkább olyan határterületet kutattam ezekkel a sötét tónusú munkákkal, amely mintha egy másik idősík határa lenne, olyan köztes létállapot, melyben megszűnik az idő. Ebből a sorozatból néhány munkára 2004-ben megkaptam a Strabag-díjat. Rövid ideig próbáltam oldottabb, színesebb természeti részleteket festeni, mert nagyon nyomasztónak találtam a tájaimat, de éreztem, hogy ezekkel csak távolodom azoktól a problémáktól, amelyek körülöttem mindig is léteztek és érdekeltek, így 2010-ben visszatértem ahhoz a figuralitáshoz, amivel az egyetem elején kezdtem.
•Témáid sokszor nyugtalanítók. Mi foglalkoztat?
Nem tudok elmenni olyan társadalmi problémák mellett, amelyeket cipelünk, amire nem született megfelelő magyarázat, emlékek gyermekkorom tapasztalataiból, amik nem hagytak nyugodni. Ilyen volt Bözödújfalu története. Nagymamámnál a környéken töltöttem a nyarakat, közelről érzékeltem az eseményeket. Bözödújfalu szimbolikus település Erdélyben, amely ma már víz alatt fekszik. A nyolcvanas években a Ceaușescu-korszak vízügyi politikája jegyében a Bözödi-víztározó mesterséges tava miatt árasztották el. A hivatalos indoklás az árvízvédelem volt, de a helyi közösség ekkor tapasztalta meg, milyen messzire mennek annak kikényszerítésében, hogy egy magyar falu lakói elhagyják az otthonukat. 1988-ban kezdték meg a falu elárasztását, 1994-re teljesen víz alá került. A templomtorony azonban még évtizedekig kiemelkedett a vízből, jelképként emlékeztetett a falura, mígnem 2010 körül összedőlt.
A helyiek és leszármazottaik azóta is minden évben megemlékezést tartanak a tó partján. Erőszakkal vették el tőlük az otthonukat, amit egyszerűen képtelenek felfogni. 2012-ben mutattam be először a falu emlékére egy festményekből álló sorozatot a Fészek Galériában, melyet Dragomán György író nyitott meg. Korábban nem ismertük egymást, ő három évvel idősebb nálam, hamarabb átjöttek a szüleivel, de ő is marosvásárhelyi születésű. Amikor elkezdtünk beszélgetni a kiállítás tematikájáról, kiderült, hogy nagyon hasonló traumákon mentünk keresztül, ugyanazokon fantáziáltunk a barátainkkal: hogyan szabadulhatnánk meg a gáttól, amelyet a település fölé emeltek. Kiderült, hogy Gát címmel esszésorozatot írt erről, ebből olvasta fel végül a Hal című fejezetet a Fészek klubbeli megnyitón. A novellaciklus egy gát mögé rejtett városról szól, ahol a szereplők a múlt terhei alatt élve a szabadulás lehetőségét keresik.
2017-ben technikai okok miatt le kellett ereszteni a víztározó vizét, így vissza lehetett menni a harminc éve víz alatt lévő faluba. MMA-ás ösztöndíjasként ez volt az egyik pályázati programom, visszamentem fotózni, képeket, kollázsokat, montázsokat készíteni a növényzet által benőtt faluról, beszélgetni a helyiekkel, esetleg még élő kitelepített lakókkal. Szürreális volt. A HAB november 24-én nyíló csoportos kiállítására most beválogattak egy képet ebből a sorozatból.
•Mit lehet tudni a HAB-kiállításról?
Máté Zsófi és Vékony Délia kurátorok a pozsonyi Steinhauser Galériával közösen nemzetközi csoportos kiállítást szerveznek a HAB-ban, amelynek a tematikája a Steinhauser Gallery egyik két évvel ezelőtti projektjén alapul, az And Quietly The Night Arrives című kiállítás szellemiségét gondolja tovább.
A kiállítás koncepciója Mark Fisher brit filozófus, kultúrakutató eerie fogalma köré szerveződik, amely arról szól, hogy a szubjektum valamilyen különös erő hatására elveszíti centralizált szerepét, és olyasvalami iránti elragadtatottsága nyilvánul meg, ami kívül van alapvető tapasztalatán. Az eerie Fisher meghatározása szerint olyan érzet, ami akkor keletkezik, ha valami jelen van ott, ahol semminek sem kellene lennie, vagy akkor, ha semmi sincs jelen, amikor valaminek lennie kellene.
Ezt a fogalmat kiindulópontként használva a kiállítás napjaink kulturális, társadalmi, geopolitikai, ökológiai folyamatainak nyugtalanító, kísérteties, baljós aspektusaira fókuszál, a valóság és a jövő töredezett, bizonytalan jellegét domborítja ki a műveken keresztül, Fisher fogalmát kritikai potenciállal rendelkező megközelítésként véve alapul.
Jövő évben az Apolló Galériában lesz önálló kiállításom, és a szentendrei Ferenczy Múzeummal is tárgyalunk, de ezekről még korai lenne bármit is mondani.
•Az Élesdi Művésztelepnek és az Art Factorynak is alapítója vagy, ez azt is jelenti, hogy fontos számodra a közösség?
Soha nem tudtunk nyugton maradni a barátaimmal, mindig szerveztünk valamit, ami éppen foglalkoztatott minket. Az Art Factory 2006-ban alakult, kerestünk egy helyet, ahol dolgozni tudunk. A mai napig megtartó erő a „gyár”, pedig nézetkülönbségek mindig vannak. A gyáron belül azt tartjuk fontos megoldandó problémának, ami minket közvetlenül érint, amire hatással lehetünk, s azt igyekszünk átbeszélni és megoldani. Segítünk egymásnak, számíthatunk egymásra. Én ebből jövök, az összefogás fontosságából.
•Az Élesdi Művésztelep, amelyet úgy emlegetnek, mint amely erősíti a kapcsolatot az erdélyi és a magyarországi képzőművészeti szcéna között, hogyan jött létre?
1997 hosszú nyári szünete alatt nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, és tizenöten az egyetemről eldöntöttük, hogy lemegyünk Élesdre egy hónapra együtt élni, együtt dolgozni. A művésztelep ma is létezik, kicsit kikoptak az alapító atyák, de szerencsére akadnak lelkes fiatalok.
Élesd valamiképp a Ceaușescu-rendszer abszurditásának szimbóluma, élhető kisközségből felfejlesztették várossá, lakótelepekbe kényszerítve a lakókat. Jellemzően értelmiségieket kevertek össze parasztokkal, 1997-ben még volt, aki tyúkokat tartott az erkélyén, más a negyedikre felvezette a szőlőt, mások disznót tartottak az épületek között. Ezek az emberek mind kényszer-kitelepítésben voltak. Megdöbbentett, milyen identitásukat vesztett, tekintet nélküli arcok bolyongtak Élesden, teljes zavarodottságban. Hatott rám, és 2015-től munkáimban megjelentek ezek a fej és arc nélküli figurák, akik egy nagy tervnek, amit felső utasításra döntöttek el, az egyszerű szereplői, bábuk egy történetben, leginkább áldozatai, de soha nem irányítói az eseményeknek.
•Marosvásárhelyen a művészeti líceumba jártál, ahonnan többen is jöttetek az Élesdi Művésztelep alapítói közül. Úgy tűnik, a gyermekkori hatások feldolgozása mindannyiótok munkáiban megjelenik. Hogy vagy most ezzel?
A művészeti líceumban nagyon meghatározott bennünket a rivalizálás a román és a magyar gyerekek között, sok balhénk volt. Az iskola persze nekik kedvezett, elő volt írva, hogy versenyekre mennyi román gyereket kell vinni, még akkor is, ha szakmailag volt eltérés a mi javunkra. 1992 után kormányzati döntés született, hogy nem kell művészeti képzés minden megyeszékhelyen, tehát meg fognak szüntetni jó néhányat, csak a legjobbakat tartják meg, így jobban felértékelődött a tudás. 1993-ban, egy évvel az érettségi előtt a mi osztályunkból három magyar diák elhozta az országos festészeti verseny első három díját, közülük én lettem a második helyezett. Ez akkora elismerés volt az iskolának, hogy a művészeti kar megszüntetése ezután többé nem volt téma.
Még egy fura dolog formált engem, ami ma már nagyon viccesen hangzik, de akkoriban erős ütőkártya volt. A születésnapom egy napra esett az ország vezetőjének, Ceaușescunak a születésnapjával, abban a rendszerben ezek a gyerekek csodagyerekeknek számítottak, különleges bánásmódban részesítették őket. Ez része volt a személyi kultusznak. Nem szerettem ezzel visszaélni, nem esett jól a kivételezés, de amikor hátrányom származott abból, hogy magyar vagyok, akkor ezt mindig elővettem, és megfordult a világ. Egyszerre másodrendű állampolgárból kivételezett státuszom lett.
Ezt többféleképpen is éreztették. Például a művészeti általánosban volt egy űrlap kitöltésével járó lottójáték, amelyet a városi tanügyi központban gyűjtöttek, majd iskolai szinteken nyerteseket hirdettek. A művészetiben három egymás utáni évben kaptam rádiót és hasonló nyereményeket, szinte már ünnepeltek az úttörőirodában, akkor rájöttem, hogy ekkora szerencsém csak a születésnapi státusom miatt lehetett.
A festményeimen megjelenő szürreális világ ebből a gyerekkorból táplálkozik, amiben egyszerre van jelen az abszurd és a valóság, egyszer csodagyerek voltam, máskor pedig kirekesztett állampolgár. Ez a kettősség nehezen érthető egy gyermek számára.
•Hogyan indultál el Erdélyből?
Velem és a nyolc évvel idősebb nővéremmel az apai nagyanyám nagyon sok időt töltött, akinek az édesapja a múlt század elején harminc éven keresztül az Egyesült Államokban dolgozott, fakitermelő üzeme volt Iowa államban. A sok amerikai történet hatására a nővérem hatévesen eldöntötte, hogy Amerikában fog élni. Nagyanyám a hetvenes-nyolcvanas évek kilátástalan helyzetét látva arra biztatott minket, hogy menjünk el, mert nem látszott semmi jel a rendszer esetleges változására. A nővérem tizennyolc évesen, 1987-ben szökött Budapestre, majd 1989 nyarán tovább Nyugatra, s onnan végül Amerikába ment. Én 1995-ben jöttem egyetemre tanulni, voltam egy évet Los Angelesben, de visszajöttem Magyarországra, itt alapítottam családot. Fontos maradt számomra Erdély is , mert a szüleim és a barátaim közül többen ott maradtak, de művészként úgy gondolom, hogy a nemzetközi terep elengedhetetlen, így sok országban megfordultam a világon.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
