Életműve egyetlen gyönyörű metafora

 

 

A dolgok, a remények, a valóság és a lelki meggyőződés bonyolult együttjátszásában és egymásrautaltságában – sutba dobva a művészettörténetinek nevezett értelmezési kísérleteket – e festészet intenzív hatókörében a létezésről, a lélekről és újra meg újra Istenről kell gondolkoznunk. Hiába próbálunk a festészet mestersége, a képcsinálás klasszikus ideája és tradicionális eszközrendszere felől közelíteni a művész világához, akkor is a szakralitáshoz, a hithez, a reményhez és a valóságon túli világokhoz érkezünk. Egy beszélgetésben olvashatunk minuciózus festői módszeréről, e piktúra tartalmi vonatkozásokat is megvilágító műhelytitkairól: „Rétegelt lemezre felkasírozom a vékony lenvásznat, és arra alapozok rá.

 

 

 

A közelmúlt egy-két év terméséből válogatott új kollekció műveit szemlélve számba vehetők a gomolygásokból és derengésekből, előszüremlésekből és elnyelődésekből puhán testet öltő konkrét, súlyos jelképi és metaforikus tartalmakat és jelentéseket hordozó, a kereszténység hagyományát éltető motívumok: a koponya, az égre tekintő, elforduló fej, a Krisztus-arc, a keresztfa, a bárány, és a mindezeknek rejtelmes otthont adó természet: a kert és az elvadult táj, a fák, a bokrok és a cserjék, a bozótos, a repkény, a borostyán. És Szent Ferenc, Szent Sebestyén alakja, a jó pásztorok, az éden és elvesztése, és melankólia, melankólia. Sehol egy épület, sehol egy templom, mert Kárpáti Tamás katedrálisa az isteni természet. És a kert, a vadregényes táj felett ott a bezáródó és a megnyíló, hol fenyegetésekkel terhes, hol bizakodásokra ösztönző, sejtelmességekkel átitatott égboltozat.

 

 

 

A szabályok szellemében minden a helyén van, és mégis, a szabályokkal szelíden szembeszegülőn minden új értelmet nyer. Fények és árnyak váltakoznak, felragyognak egyes részletek, míg mások elhomályosulnak, tompaságba burkolóznak, bizonyosságokat bizonytalanságok cáfolnak, világos képi értelmezéseket absztrakcióba váltó elmosódások próbálnak érvényteleníteni. Hol a narancsok izzanak, hol a feketék sötétségében fulladozik a behatárolatlan, szédítő mélységeket feltáró tér, máskor meg a közömbös, fanyar, hidegséget sugárzó szürkék uralkodnak el mindenen, hogy aztán váratlanul ismét felgyúljon egy kadmiumvörös vagy egy égetett siena árnyalata. A foltok áradása, a színátmenetek finom varázslata, hallatlan érzékenysége a festőiségek fantasztikus gazdagságát összpontosítják a vásznakon és a fatáblákon, valamint a fatáblákra applikált papíríveken, amelyeken a munka során megszámlálhatatlan rétegekben rakódnak egymásra a képek, újabb és újabb motívumokkal gazdagítva egy-egy kompozíciót.

 

„Az aláfestés kemény, határozott ecsetvonásokkal jár – mondja a festő – erősen kontrasztos, utána a lazúrok által megpuhul, ellágyul, akkor távolodik el a realitástól, akkor közelít Krisztus igazi valóságához. Az egymáson átderengő rétegek távolítják Jézus alakját, mégis úgy közvetíti ez a technika a kép üzenetét, hogy nem a megfoghatóról beszél … hanem a megfoghatatlant hozza mégis közel, de nem materiális, hanem lelki közelségbe.” A megfoghatatlan megragadásának igyekezete, az el nem érhető bizonyosság meglelésének akarása, a létezés titokzatos hiábavalóságának megokolása vezérelheti e festő minden ecsetvonását, amelyek nyomán talán misztikus realizmusnak, természetelvű transzcendenciának nevezhetjük Kárpáti Tamás mindig különösségekben játszó festészetét. Az új képeken ezt a titokzatosságot a korábbi csillogó helyett a tartózkodóbb hatásvilágot élesztő matt felület közvetíti. S bár továbbra is domináns és fontos a vörös-narancs kolorit, egyre hangsúlyosabban vannak jelen a fanyar szürkés-okkeres tónusok is.

 

 

 

A közelmúlt egy-két évében festett, továbbra is elmélyült meditációk és tűnődések által érlelt képei az olajfesték mesteri, a legnagyobb mestereket, a reneszánsz korát idéző kezeléséről tanúskodnak, ahogyan a klasszikus kép-forma konvenciójának tiszteletben tartásáról is: arról, hogy e műveken nincs formabontás, nincs vegyestechnikaalkalmazás, nincs formai eszközökkel manipulált meghökkentés. Fantasztikus érzékenységű kolorizmusa kapcsán Chikán Bálint művészettörténész már igen korán, 1978-ban fölismerte: „A színek érzékenyen modulált, finoman együtt tartott tónusban határozzák meg a művek alaphangulatát. Képein soha nincsenek éles kontrasztok, az egyes festményeken nincs hideg-meleg színellentét.”

 

A műveket átlengő transzcendencia és szakralitás, bibliai utalások bonyolult, különös kiemelésekkel átszőtt rendszere, a keresztény ikonográfia motívumainak visszavisszatérő, olykor teljesen szabad kezelése, s a művek atmoszféráját élesztő, varázslatosan határtalan szabad tér megnyílása mind-mind azt jelzik, hogy Kárpáti Tamás az évtizedek múlása során csak apró elmozdulásokkal változó piktúrája egyszerre ellentmondásos és végső soron mégis magától értetődő módon a dolgok megragadhatatlanságának és megjeleníthetetlenségének festészete. A tettenérhetetlenség tettenérése. Minden tünékeny, minden elomló, minden bizonytalanságokba vesző, és ha véletlenül mégis úgy véljük, hogy körvonalazódik valami, akkor is csak az emlékezés homályán és a múlt ködén át előszüremlőn, mintegy lebegővé vagy légiessé válva, a gomolygás soha nem lanyhuló hullámaiban hánykolódva, lappangón, látomásszerű jelenésként rögzülve. Ebben a különös festészeti univerzumban a sejtésszerű bizonyosságokat újra meg újra kérdőre vonja a dolgok lényegét hasztalan kutató, dús festőiségekbe burkolózó kétely, amely egyszersmind kaput tár, utat enged az átélés, a beleérzés korlátlan lehetőségeinek.

 

 

Kárpáti Tamás öt évtizede tudatosan építi nagy ívű életművét: formakultúrájában, anyagkezelésében, eszközrendszerében hagyományos, de látásmódjában, kifejezésében modern és korszerű, érvényességében megkérdőjelezhetetlen, s jelenkori művészetünkben fenségesen társtalan, egyedülálló, autonóm ez a festészet. Stílusjegyei, jellegzetességei, vallomásszerű jelenség- és jelentésvilága, atmoszférája, lélekrezdülései által hiteles, személyes, megrendítő és felemelő. Minden új Kárpáti Tamás alkotta kép borzongató szépségeket feltáró, újabb festői csoda.