Földre kerülő képtáblák, eltérő arányú tömbök, hosszúkás sávok, megtört élek és egyszínű, szemcsés, tagolatlan felületek jellemzik Szlávik Barbara legújabb festményeit. A térbe kitüremkedő, sokszor konkrét vastagsággal rendelkező festmények élein rendszerint felbukkan egy néhol halvány, néhol kifejezetten éles, színes keret, mely megtöri a festett felületek monoton folytonosságát, és a kép tényleges fizikai formáját lekövetve egyféle szimbiotikus kapcsolatot hoz létre a konkrét forma és a festett felszín között. Ahogyan a hordozó oldallapjai befordulnak az egyes képek szélein, úgy kísérik végig a színes élek is, olykor megtörve a klasszikus kilencven fokos befordulást, úgymond csonkolva, kiterjesztve az éleket.
A képek alakja épp csak annyira tér el a szokványos képformátumtól, hogy még ne minősüljön formázott vászonnak, ugyanakkor a finom eltérések felhívják a figyelmet a kép testiségre, arra a részre, ami máskülönben csak a hordozó járulékos tulajdonsága szokott lenni. Ezt a formát hangsúlyozzák a monokróm színmezők, kiemelve a képek egy-egy oldalának különböző, ám ugyanúgy érvényes vetületét. A képtest, a konkrét fizikai tömeg és az illuzív képfelszín itt nem válik szét különböző részekre, és nem tagolódik egy belső hierarchia szerint, hanem egységben – egymásban azonosulva bonthatatlan egészet feltételez. A kép felszíne egyben a test is, mely mindezt magán hordozza. Ezek a képek egyfajta belső analízist folytatnak, nemcsak a képiség anyagi természetét tekintve, de a tárgy – a képtárgy és a rajta megjelenő színmezők kölcsönös viszonyának megértését illetően is.
Szlávik Barbara művészetéről korábbi cikkünkben olvashatnak bővebben.
