Függetlenül attól, hogy lakói vagyunk-e, vagy csak átutazók, örömmel veszünk ebben részt. A magyar metropolisz a kollektív emlékezet helye, amely mindenféle objektumokhoz, helyszínekhez, utakhoz, terekhez kötődik. És még annál is több, letűnt korok művészetének továbbélése a jelenben, s mint ilyenre, érdemes más szemmel néznünk a számunkra egyaránt hétköznapi és artisztikus látványvilágra, a székesfővárosra. Más szemmel, pontosabban a „vagabund képíró”-éval, nevezetesen Takáts Márton képzőművész szemével.
Vagabund képíró? A válasz prózaian egyszerű, ám egy alkotói életút, életmű a megfejtés a maga összetettségében. Takáts Márton pályakezdése elkötelezetten kapcsolódik a grafikához, ahhoz a művészeti műfajhoz, amely a görög eredeti kifejezésből kiindulva afféle képírást jelent, a rajz változatos formáitól a sokszorosítási eljárások megannyi lehetőségéig. A művész már a főiskolán tökéletesen elsajátította a tradicionális nyomatkészítési technikákat, s ezzel kvázi a rézkarcpréshez „kötözte magát”. Egy eredeti képzőművészeti attitűd és œuvre létrehozásának kihívását a véletlen folytán ugyancsak egy jeles dátum, a XVIII. századi itáliai polihisztor zseni, Giovanni Battista Piranesi születésének évfordulója jelentette. Konkrétan az a pályázat, melyben a Szépművészeti Múzeum merészet gondolva, kortárs alkotókat kért fel Piranesi markáns világának aktualizálására. Így keletkeztek Takáts parafrázisai, majd évek múltán egy impozáns mappa.
Itt jön a képbe Budapest, illetve az a felismerés, mely szerint, ha átiratokat akarsz készíteni, tanulj meg piranesiül, de csakis a magad módján. Piranesi polihisztorságának leghíresebb mozzanata Róma antik városképeinek megörökítése volt. Addig sohasem látott művészi eszközökkel, bonyolult, ugyanakkor jó értelemben vett hatásossággal, minuciózus realizmussal-hűséggel vegyes látomásos spiritualitással rajzolta meg az Örök Város, az eléje táruló antik romok gazdag látványát. A perspektíva hegemóniája, összetettsége az épületrészek, tájrészletek aprólékos pontosságával és az árnyalatok finom fokozataival párosult. A Piranesi-trouvaille-ok, kifejezésmódjának dualitása otthonra talált Takáts Márton alkotói világnézetében. A szeme elé táruló valóságnak, a kiterjesztett valóságnak ábrázolója kívánt lenni.
Adva volt tehát képeinek tárgya, témája, az ő városa: Budapest. Vedutákat, városi látképeket kellett rajzolnia. Így fogta a rajzmappát, a grafitot, a krétát, a tusfestéket és miegymást, s a sétabotot (igazából, profánul inkább a sámlit), és nyakába vette a várost. Budapest – ahogy tetszik?! Szürrealisztikusan realista rézmetszetein a tipikus és monumentális architektúrákat, az emblematikus látványt skurcból, felülnézetből, alulnézetből nézhetjük mi, érdeklődő szemtanúk. Felemelő érzés, sétál a járókelő, ahol sétálni illik, váratlanul éri a felismerés: minden másképpen van, romokat látunk. Metaforává transzformálódnak a látványelemek, disztópiává. Elsőként a Lánchíd baljóslatú árnyékként magasodó tartópillérjére pillantunk, a háttérben monumentális katedrális sziluettje dereng. A komplex perspektíva meghatározója a kompozíciónak, melynek láttán tudomásul kell vennünk, hogy ami a felszínen romantikusan magával ragadó, az tulajdonképpen omladékok halmaza.
A tapasztalati valóság és a fikció határán mozgunk, botladozunk. Ha már híd, akkor Ferenc József híd, megjelenik a jól ismert hídfő szemet gyönyörködtető architektúrája, mögötte azonban zilált földfelület, távolban bukolikus hegyorom, tetején várépítmény kupolával. A legsűrítettebb talány a Margit hídban testesül meg. A kép jobb alsó sarkában horgászó férfi – igazi staffázsfigura – vezeti tekintetünket beljebb, a másik oldalon a Margit híd maradéka magaslik vegyes asszociációkat keltve. Ugyanis a hídmaradványon romantikus házikó, fák, bokrok szövevénye, sőt ad absurdum a gazdag rajzolatú falhoz békésen létra támaszkodik. A távolban rálátunk az Országház sejtelmes körvonalaira, s a híd nyomasztó árnyalakját ellensúlyozandó a felső régiókban bárányfelhők derűsen mozgalmas vonalakkal, finom tónusokkal örvendeztetnek.
A Kodály köröndöt beazonosítani kissé bonyolult, itt már nem kertelhetünk tovább, a nyomat centrumában hatalmas kráter éktelenkedik, s a míves kidolgozású épülettöredékek dülöngélnek. A megszokott és a nonszensz határán egyensúlyozva az idő dimenzióiba gabalyodunk. A Gellért gyógyfürdő: a plasztikus bejárat eseménydús esztétikai élvezet, a főmotívum, a rézkarc jobb szélén növényzetbe burkolódzik. Kontrapunktként balra a pesti házak homlokzatai sorakoznak.
Takáts nyomatainak minden milliméternyi felületén történik valami szavakba nehezen foglalható „képalkotói, képzőművészeti esemény”. A Vásárcsarnok omladékai láttán az előtérben nyomatékosított kőtáblán míves vésett betűkkel: Hommage à Piranesi. Íme, manifesztálódik idő-
utazásunk, melynek színtere a történelmi Belváros. Várbazár, Széchenyi gyógyfürdő, Tőzsdepalota, a nyomatokon talányos figurák rejtőzködnek, gyanús, hogy a művész önmagát is megörökíti ily módon. Ez az érzésünk fokozódik, a Nyugati pályaudvar széttörött, mállott homlokzatával szemben a végtelenbe futó földkupacokkal, aszfalttörmelékekkel tarkított sínek mentén a kép sarkában nyugodtan szemlélődő, kezében könyvet tartó, fekvő férfi-alak. A művész sajátos pszichológiai játékot űz, az illúzió bűvészeként az emberi hiszem, ha látom attitűdre épít, a látom és elhiszem csalafintaságra. Már a legrégebbiként ismert városkép-ábrázolás, a Traianus fürdőjében talált, úgynevezett Flotilla freskón sem hiányolhatjuk ezt a művészettörténet során fokozatosan kibontakozó, kifejezőeszközök gazdag tárházával felszerelkező módszert.
Ha végigpergetjük a városkép műfajának lapjait, hihetetlen vizuális utazásban lesz részünk, újratanuljuk a szemlélődést. Érdekes Piranesi elődjeiről olvasnunk e tárgyban, pontosabban bizonyos Lievin Cruylról, a flamand szerzetes rézmetszőről, kinek nevéhez fűződnek az első veduta idealék, másképp a veduta fantastica. Később a műfaj capriccióként manifesztálódott, virágzását a velencei vedutafestőknek köszönheti. Piranesi mellett magától értetődő Canaletto, a Guardi testvérek és Giovanni Paolo Panini képsorozatait említeni. Az elődök tudása tetten érhető Takáts látszólag könnyedén odatett vonalaiban, kompozíciós fortélyaiban. Fontos az elődök bőrébe belebújni, de még fontosabb az identifikáció, és persze fontos telítődni a város jelenének pulzáló látványvilágával, szinesztéziájával. Tradíció és zeitgeist. A fűcsomók, folyondárok, a vegetáció térelfoglalása a remény sajátos megnyilatkozása a dekadens budapesti anzikszokon.
A félig-meddig elpusztult budapesti Belvárosból az esztétikum magával ragadó ábrázolóművészete lett, bár nem feledhetjük a gondosan restaurált műemlékek mellett a málladozó, lövedéknyomokat ma is őrző falakat, a foghíjas telkeket és mindezzel párhuzamosan a szedett-vedett építkezési területeket. A hiány lényeges eleme Takáts Márton kompozícióinak. Idecitálandó az a megállapítás, mely eredendően Csernus Tibor életművéről szól, arról a festőművészről, aki a magyar szürnaturalizmus vezéregyéniségéből Párizsban lett elismert festővé. Esetében a művészettörténeti példázatok, parafrázisok, kerettémák vallomássá lesznek. Takáts Márton, a grafikus és festő (ki a mesterként tisztelt Csernussal közvetlen, ha tetszik munkakapcsolatba került) sem keres mást, mint az individualitás evidenciáját, félreismerhetetlen attribútumait. Persze ehhez jó adag játszi kedv, humor is társul, többek között az említett alteregók feltűnése.
Különös figurák bukkannak fel, melyeket nevesít is (Casanovától Corto Malteséig), így vagy úgy a főszereplő, a huszadik század finiséből a jelenbe átsétáló alanyi képzőművész. Már nem Piranesihez, hanem önnön látomásos, expresszív, lavírozott, tussal, szénnel, aquatintával stb. készített lapjaihoz és olajfestményeihez kalauzolja nézőit. Rejtőzködő, szorongást keltő helyszínek, ha tetszik az elidegenedés térportréi a következő, a művész által ipari tájakként megnevezett alkotások. Takáts Márton radikális fordulatként a felszín alatt akciózik, amikor a Ferdinánd híd alól vagy a 2-es villamos Szabadság híd pesti hídfője alatti, lepukkant megállójából tekint fel, átadva magát némi infernális hangulatnak. A folytatás már a fotós barát segítségével a 4-es metró állomásainak építés alatt álló alagútlabirintusa, igazi kuriozitás ez a redukált festészet, már-már absztrakció, egyáltalán nem tudjuk, hol vagyunk.
A modern városkép képzőművészeinek visszatérő kedvelt motívumai a hidak, s környezetük a folyók, a rakpartok. A prímet bizonyosan az impresszionisták legjelesebbjei viszik ez ügyben: Monet, Pissarro, Signac. Budapest emblematikus látványelemei, a hidak sokkal többet jelentenek technikai vívmánynál, életérzéseink bonyolult, szimbolikus „szentélyei”. A képíró Takáts számos műfajban igyekezett megragadni a Pestet Budával összekötő, Dunán átívelő hidakat, s a hídfőket. Olaj-vászon festményein szinte drámai fény-árnyék hatások, a gesztusok eggyé válnak a kolorittal és fordítva. Montázsképek, a híd formaelemei sorvezetőnk, a tekintet belevész a közelik és távolik váltakozásaiba, a tükröződések, reflexfények felvillanásaiba (Reflexió; Álmatlanság I–V., Kék Margit híd, 1945). „Döntőek az ecsetvonások: belőlük épül össze a kép, ők adnak neki életet. (…) Az a parányi reszketés, amivel a hegedűs ujja leszorítja a húrt, megérzik olykor a festő ecsetvonásain is. Aztán meglátszik a határozottság, a biztos céltudatosság egypár vonáson is. Ezen a biztonságon múlik az is, hogy a vásznon a festék festékanyag marad-e vagy színné fokozódik.” (Lyka Károly: Kis könyv a művészetről, 1904–1971)
Takáts Márton képein Budapest éppúgy lehet letűnt, mint eljövendő korok álomszerű díszlete, ám az bizonyos, hogy helyére került képzeletbeli képtárunkban. Kállai Ernő (a modern magyar képművészet értő krónikása) a múlt század közepén kétségbeesetten kérdezte, hol vannak Budapest festői, nos, kicsit várni kellett, hogy érdemben válaszolni tudjunk.
