Hogy telt a gyermekkora?
1944-ben születtem Budapesten, 1948-tól folyamatosan Szentendrén élek. A szüleim azért vásároltak itt házat, mert édesapám Marosvásárhelyen született és ez a környezet Maros megyére emlékeztette őt. Gyermekkoromban a ház körül vadállatok legeltek, a fácánok télen berepültek a fáinkra. Később a művészetemre nagy hatással volt a természet, a közeli, gyors folyású Bükkös patak, amely a Pilisből hozza le a különböző méretű gyönyörű köveket és kavicsokat, gyermekkoromban folyton játszottam velük, és imádtam fára mászni. Ezek mind olyan formai és térbeli élmények voltak, amelyek hozzátartoztak a szobrásztanulmányaimhoz.
Édesanyám grafikusművész, édesapám közgazdász volt, de művészettörténetet is tanult, fiatalkorában művészeti könyveket is kiadott. Politikus is volt, a Nemzeti Parasztpárt alapító tagja, az 1956-os forradalom második Nagy Imre-kormánya idején államminiszteri feladatokat látott el. Szüleim magas intellektuális körbe tartoztak, sok ismert képzőművész és író járt hozzánk. A néprajz is közel állt a családomhoz, mert anyai nagyapám, Györffy István néprajzkutató hagyatékából sok népi tárgy vett körül bennünket, így a népművészet formavilága is hatott rám. A művészet magától értetődő, természetes módon volt jelen az otthonunkban.
Hogy vált Önből szobrászművész?
Tizennégy éves koromig nem tudtam, milyen pályára lépjek, ráadásul nem is voltam különösebben jó tanuló. Akkortájt a szomszédainknál kezembe került egy marék agyag, amiből legnagyobb csodálkozásomra egy emberi fej formálódott a kezemben. Boldogan mutattam meg a szüleimnek, s apám látva rajtam a hirtelen támadt érdeklődést, vett pár kiló agyagot, és karácsonyra kaptam egy kis égetőkemencét. Utánanéztek annak is, hol tanulhatnám ki ezt a mesterséget, így rátaláltak a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumra. A felvételihez jó rajztudásra volt szükség, ezért Barcsay Jenő tanítványa, a szomszédunkban lakó Balogh László festőművész kezdett el tanítani.
Miután sikeres felvételit tettem kerámia szakra, két meghatározó élményben volt részem: Lénárd Sándor a korongozást oktatta, ő mutatta meg, hogyan kell a forgó korong közepére helyezni az agyaggombócot. Egy-másfél óra múlva megállt a forgó gombócon a kezem, ahogyan azt tenni kell, ő azonban nem hitte el, hogy először csinálom, ugyanis általában legalább egy hétig kell gyakorolni, hogy valaki idáig eljusson. Évekkel később esett le nekem a tantusz, hogy apai ágon a felmenőim Mezőtúron és Karcagon fazekasmesterek voltak, tehát a génjeimben hoztam magammal a korongozás tudományát. Harmadéves voltam a gimnáziumban, amikor bementem a díszítőszobrászok műtermébe, akik éppen egy fejet mintáztak. Csatlakoztam hozzájuk, feldobtam a vázra a modell után formázott fejet. Másfél óra múlva bejött a tanár, aki azt mondta az osztálynak: „Szerencséjük van, mert ha ez a gyerek idejárna, egyedül neki adnék ötöst és maguknak csak hármast.” Így mozdult meg bennem a szobrászat. Azután már a kerámia szakon is elkezdtem kisebb figurákat, térkompozíciókat készíteni. Miután az ott tanító, Kossuth-díjas Somogyi József is biztatott, már tudtam, hogy szobrász leszek, erre készültem.
/A Köztársaság című térplasztika Párizs elővárosában, Vanves-ban - A művész engedélyével/
Mi volt a következő meghatározó lépés a szobrászművésszé válás útján?
Mielőtt a főiskolára mentem, egy rokonunknak hála, először Svájcba, majd Párizsba utaztam. Láttam az ottani múzeumokban, hogy mit nem ismerhettünk meg itthon. Akkor szerzett élményeim már a főiskolán hatással voltak a munkáimra. 1968-ban végeztem a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán, ahol, azt hiszem, én voltam az egyetlen az évfolyamunkon, akit közvetlenül az érettségi után vettek fel, pedig másképp mintáztam és rajzoltam, mint azok, akik előkészítőre jártak. Akadémikus képzést kaptunk, modell után kellett fejet vagy aktot mintázni. Ezeket is megcsináltam, de mellette Barcsay festészetét ültettem át a szobrászatba. A tömörebb, nagy formák egymáshoz való viszonya, a formai dinamika érdekelt. Mesterem, Mikus Sándor is hagyta, hogy menjek a magam útján. A főiskola után meghívtak a mesteriskolába, de nem mentem, mert vissza akartam térni Párizsba.
Ez Illyés Gyulának köszönhetően sikerült, aki édesapám közeli barátja volt. Elmondtam neki, milyen fontos lenne számomra, hogy ismét elmenjek Párizsba és megmártózzam az ottani művészeti világban, s hogy tisztességesen megtanuljam a nyelvet. Mivel ő volt a Magyar–Francia Baráti Társaság elnöke, megbeszélte a társaság francia elnökével, hogy küldjön nekem meghívólevelet, mert csak így tudtam útlevelet kapni. A minisztériumnak három hónapig tartott, mire elbírálták, így 1968-ban jutottam ki Párizsba, ahol szabad hallgatónak felvettek az ottani képzőművészeti főiskolára, az École des Beaux-Arts-ra. De el is kellett tartanom magam, mert nem volt ösztöndíjam. Eljutottam a szobrászművész Émile Giliolihoz, aki hetente három napra magához vett fizetett segédnek. Amikor megtudták az osztálytársaim, hogy nála dolgozom, azt hitték, hogy én fizetek neki a tanításért. Meglepődtek, hallva, hogy ő fizet nekem azért, hogy dolgozzak neki. A sors ilyen véletlenszerű dolgokkal segítette későbbi szobrászi munkásságomat.
Milyen hatást gyakorolt művészetére az egy esztendei párizsi tartózkodás?
Egyrészt megismertem az absztrakt művészet mozgatóerejét és rendszerét, hogy hogyan állnak össze a szerkezetek, és milyen szerepük van. Gilioli geometrikus szobrászatát nagyon letisztult formák, benne síkokkal, jellemzik, ugyanakkor igen sok érzékenység van az alkotásaiban. Ez közel állt hozzám, sokat tanultam tőle. Szintén Párizsban ismertem meg Alberto Giacometti rendszerét, akinek hosszú, ég felé törő, vékony figurái vannak, s hihetetlenül izgalmas szobrainak mozgása. Nagyon érdekelt Picasso szobrászata is, akivel egyszer volt szerencsém találkozni is. Hatott rám a franciák korántsem felszínes vagy felületes könnyedsége, ami mögött elmélyült, alapos felkészülés áll, s ennek köszönhetően hozzák létre látszólag könnyeden az alkotásokat.
A szobrászatnak is megvan a maga sajátságos nyelve. Ha körbejárunk egy szobrot, az olyan, mint egy zenemű, amelyet nem lehet egy statikus hangképpel megjeleníteni, csak végighallgatni. Körbejárva a szobrot jutunk el azokhoz a mélyebb rétegekhez, amelyek az igazi megértést és az élményt adják.
Hogyan változott az élmények hatására a művészete?
Amiért a figurálistól eljutottam az absztraktig, az a Barcsaytól elinduló és a Giliolinál látott tömörítés, a felesleges dolgok elhagyása iránti vágy volt. Nem egyszerű dolog sűríteni, nagy koncentrációt igényel, mert amit elhagytunk, annak is benne kell maradnia a kész műben. Annak ellenére, hogy nincs ott, mint egy varázslat, az egészből mégis előjön.
Ezen a vonalon elindulva először a figurákat kezdtem el tömöríteni. Amikor 1968-ban végeztem, Barcsay mester, aki szintén Szentendrén lakott, beajánlott a Ferenczy Múzeum igazgatójának, s javasolta, csináljanak nekem egy kamarakiállítást. Az igazgató annyira megbízott benne, hogy meg sem nézte a munkákat. Egy festőművész barátommal, Veszely Ferenccel együtt állítottunk ki. Miután hazajöttem Párizsból, csodálkoztam, hogy azokból a munkákból, amelyeket kiállítottam, kettőt megvett a múzeum, majd később még többet. Így szerencsére legalább öt-hat megmaradt itthon is, mert már az 1970-es években több alkotásomat külföldi gyűjtők és múzeumok vették meg.
Párizs után nagyon tudatosan jutottam el a női formák absztrahálásával az absztrakcióig, s akkor már nonfiguratív szobrokat faragtam kőből és bronzból. Giliolinál tanultam meg, hogyan lehet a bronzot nagyon feszesre megmunkálni és felpolírozni. Hamar sikerük lett a szobraimnak Magyarországon, mert ezt a fajta bronzmegmunkálást rajtam kívül itthon senki nem csinálta. 1971-ben már külföldről is kaptam honoráriumot. Ekkor Rákossy Anikó festőművész már a feleségem volt, s két gyermekünk is született. Évente két-három alkalommal megfordultam Nyugat-Európában, galériásoknál is. Ezért jó, hogy a Ferenczy Múzeum megvette pár fiatalkori alkotásomat, mert amikor öt évvel ezelőtt életmű-kiállítást rendeztek, össze tudtam szedni régi munkákat is. Például ezek a figurális szobraim soha nem voltak kiállítva azonkívül, hogy szerepeltek az 1968-as kiállításon.
Művészetében meghatározó a hullámvonalas és a spirális korszaka. Milyen indíttatásból készültek ezek az alkotásai?
Izgatott, hogy az egymás mellett vagy mögött álló formák milyen térviszonyokat tudnak létrehozni. A hullámvonalas korszakom ebből a vágyból indult. Sok hullámvonalas rajzot is készítettem, a vonalak sűrítésével, ritkításával gazdag térhatásokat lehet érzékeltetni.
A tér intenzív megjelenítése szobrászi eszközökkel – ez volt a hullámmozgás mögött. Körülbelül a hetvenes évek végén már megjelent a spirális mozgás is.
Ebben a korszakban a forma térben történő átfordulása és másutt újra megjelenése érdekelt. A téri dinamika a szobrászatban a statika és a dinamika feszültsége. A kettő erőterében jön létre az a formai dinamika, ami a szobrokat életre kelti vagy izgalmassá teszi. Ezek a csavart szobrok legalább két évtizeden át markánsan jelen voltak a művészetemben, de még most is vissza-visszatérek hozzájuk.
Az 1970-es évek elején kezdődött el Magyarországon a művésztelepi mozgalom. Azok a művészek, akik mást akartak csinálni, tovább akartak lépni és meg akartak jelenni a nemzetközi porondon, elmentek művésztelepekre, ahová külföldi művészek is érkeztek. Ezek művészeti kutatóhelyek is voltak, ahol szabadon dolgozhattunk – Nagyatádon például faszobrászatot, Villányban kőszobrászatot. Később, amikor a Magyar Képzőművészeti Egyetemen oktattam, a tanítványaimat is rendszeresen elvittem Villányba, hogy átéljék, ahogy a kőbányában, a tűző napon, fejünkön egy kalappal nekiesünk nagy köveknek és azokból szobrokat varázsolunk elő. Akkoriban itthon nem nagyon lehetett megjeleníteni az absztrakt szobrokat, még az első kiállításomat sem engedte megnyitni a lektorátus, amíg be nem tettem két korábbi ember alakú szobrot a tárlatba.
Számos köztéri szobra látható a világ különböző pontjain. Mi vezetett a monumentális alkotások létrehozásához?
Az évtized végére következett be az absztraktok iránti enyhülés, akkor kezdődött köztéri szobraim karrierje. Addigra elsajátítottam a kőfaragást és a nagy méretű szobrok kialakítási technikáit.
1990–1991 körül Villányban kísérleteztem ki egy olyan lépcsőzetes „fordulatot”, ami aztán a védjegyemmé vált a nemzetközi szobrászporondon. Ezek voltak a csavart oszlopok. Vízszintesen belevágtam a kőtömbbe, és egy speciális vésővel lecsaptam. Ezt úgy kell elképzelni a gyakorlatban, mintha az ember rétegeket vágna a szalonnába, majd lefagyasztaná őket és letörné azokat. Letörtem ezeket a rétegeket, és úgy formáltam meg a szobrot, hogy a gyémánttárcsával meghúzott síkról leütöttem azt a szeletet, ami fölötte keletkezett, de a következőnél már egy kicsit elfordul, beljebb kerül, így lassan az egész sík elfordul a kőtömb körül, és a túloldalon esetleg magasabban visszatér. Ezeknek a szobroknak az elkészítéséhez új eszközöket találtam ki: egy gyémántos koronggal és kanálszerű, speciálisan megkovácsolt leütő szerszámmal készre tudtam nagyolni a szobrot.
A hagyományos módszerhez képest negyedannyi fizikai energiával olyan szobrokat tudtunk előállítani, amiket utána nem kellett csiszolni, vagy fogasvésővel összefogni, hanem maguk a törésfelületek úgy lettek elhelyezve, hogy benne maradt a törésben az a fizikai erő, ami lecsapta a követ. A vonalak vágásrajza benne marad, és azok mellett mindig egy kicsit más szögben jelenik meg a tört felület. A felületek rusztikussága voltaképp igen szigorú rendszer. Ez a kettő együttvéve tudott létrehozni olyan formai dinamikát, aminek a felületéről leolvasható az az energiahatás, amely kibontotta a kőtömbből és létrehozta a térben forgó szobortestet.
Ilyen szobraim kerültek aztán a világ különböző pontjaira, például Amerikába egy kettős csavart oszlop, Japánba pedig egy négyméteres csavart oszlop. Ezek a nagy méretű alkotások köztérre vagy szoborparkokba kerültek. 1993-ban volt egy kiállításom, amelyet Jovánovics György nyitott meg a következő szavakkal: „Farkas Ádám rétegekben gondolkozik, de megalkotta a rétegrendet.” Ez a kiállítás volt a rétegrend itthoni bevezetése.
Miért lépett tanári pályára?
Fiatalkoromtól úgy éreztem, hogy mivel annyi mindent kaptam a környezetemtől, a közösségtől, hogy vissza is kell adnom valamit. Nemcsak a szobrászat, hanem a szakmai-közéleti és a tanárság terén is.
A tanítás fontos szakasza volt az életemnek. Nem terveztem el, de 1990-ben megkeresett a Magyar Képzőművészeti Egyetem, ahol egyfajta forradalom zajlott. A hallgatók közzétettek egy listát, hogy kiktől szeretnének tanulni, és kikkel nem szeretnének a jövőben együtt dolgozni. Úgy gondoltam, hogy sikeres külföldi pályafutásommal a hátam mögött olyan újdonságokat tudok átadni a tanítványaimnak, amiket én anno nyomokban sem kaptam.
Az első évben vendégtanár voltam, a második évtől főiskolai docens, a következő évben már tanszékvezető, majd egy cikluson át rektor is. Talán azért is alakult így, mert miután hazajöttem Párizsból, folyamatosan részt vettem szakmai önszerveződésekben. Ezekre azért volt szükség, hogy közösségként olyan dolgokat valósítsunk meg, amiket korábban nem lehetett elérni. Szeretek tanítani, sokat gazdagodtam a tanítványaim által. A mai napig professor emeritusként tanítom a „szobrászat az épített térben” tantárgyat.
Idén novemberben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. Mit jelent ez az elismerés az Ön számára?
Mindig úgy gondoltam, csak az az érték, ha az ember szakmai alapon kapja a díjakat, és sohasem az összeköttetései révén. Hatalmas megtiszteltetés, mert ez olyan megérkezés, ahonnan már nincs tovább fölfelé, legfeljebb a végső elbúcsúzáskor. Az a legszebb benne, hogy a nemzet művészei emelik maguk közé azokat, akiket kiválasztanak. Számomra ez a díj azt jelenti, hogy még mindig van mit visszaadnom a közösségnek, mert még mindig szükség van rám. Minden kitüntetés és szakmai előrelépés egyben erőforrás is, hogy folytassam a munkámat. Ugyanúgy felkelek reggel hat és hét között, dolgozom a műtermemben, mint régen. Nem változtam semmit, ugyanaz vagyok, csak kicsit megerősödve.
/Indulókép: Farkas Ádám Fotó: MTI/Cseke Csilla/
