•A felvidéki Imelyen született, ahonnan a családját Soltvadkertre telepítették át, majd Dunaalmásra költöztek. Milyen emlékeket őriz erről a mozgalmas időszakról?
Szüleim magyar pedagógusok voltak, a lakosságcsere keretében kellett átjönnünk Imelyről Soltvadkertre, ahol a szüleim állást kaptak. Egyéves koromban, 1947-ben települtünk át, nyolcesztendős koromig éltünk ott. Akkor még hárman voltunk testvérek, rá két évre megszületett a húgom és az öcsém. Soltvadkertről nem sok emlékem van. Csak a homok, a tanyák, a délutáni Rákosi-nótás dalolások és felvonulások. 1954-ben költöztünk át Dunaalmásra, itt jártam ki az általános iskolát. Édesanyám elsőben és másodikban, apa – aki földrajz–biológia szakos tanár volt – a felső tagozatban tanított. A hegyoldalban laktunk, a házunkban volt egy osztályterem is. Háziállatokat tartottunk, volt kecském is. Kiültem a dombra, olvasgattam, és ha világra jöttek a kis kecskék, ugráltak a fejemen. Amellett, hogy a természetben laktunk, volt Dunaalmáson egy ötven négyzetméteres sportuszoda is. A nyarakat az uszodában vagy édesapám három bérelt kertjében paraszti munkával töltöttük. Sokat dolgoztunk, és olykor bizony „nyafogtunk”, hogy miért nem mehetünk strandra. Mégis idilli volt a gyermekkorom.
Fotó: Kálmán Ilona
•Kerti Károly Munkácsy-díjas grafikusművész kedveltette meg Önnel a rajzot. Olyannyira, hogy tizennyolc esztendősen Kalapos lány című rajzával első díjat nyert az Országos Amatőr Képzőművészeti Kiállításon. Mi történt ezután?
Leérettségiztem, majd felvételiztem a Képzőművészeti Egyetemre. Háromszor jelentkeztem, de nem kerültem be. Hatszáz jelentkezőből nyolcat vettek fel, abból négy kádergyerek volt, maradt négy civil hely. Édesapámnak köszönhetően a kudarcok mégis megerősítettek. Olyannyira, hogy a harmadik sikertelen próbálkozásomkor a következőt mondta: Kisfiam! Jó dolog a művészet, de azért a Pécsi Pedagógiai Főiskola rajz–földrajz szakára próbálj meg felvételezni. Tudom, hogy nem művészeti egyetem, de hátha. Áradás miatt csónakkal indultam Pécsre, és bár maximális pontszámmal felvettek, mégsem mentem oda. Amikor a többi felvételiző megjegyezte, hogy milyen jól rajzolok, feltettem magamnak a kérdést: Kitől fogok akkor én tanulni? Stúdiumaimat végül az Iparművészeti Főiskolán kezdtem meg egy év múlva.
•Ernyei Sándortól, Finta Józseftől, Gerzson Páltól és Konecsni Györgytől tanulhatott. Mesterei milyen jó tanácsokkal látták el a pályakezdéskor?
Ha visszagondolok, nem sok megszívlelendő tanácsot kaptam tőlük. Konecsni György a halála előtt egy évvel tanított minket, nagy mester volt, sokat mesélt az életéről. Kass Jánossal voltam jóban, de ő a könyveseket oktatta. A szintén jó barát Finta Józseftől – aki azonos nevű az építésszel, de ő grafikus és fotós volt – sokat kaptam emberileg. Igazi mesterem nem volt, inkább egymástól és a lengyel plakátművészetből tanultunk, amely akkor világszínvonalú volt. A fillérekért kapható lengyel plakátokkal volt tele az albérletem fala.
•A főiskola után egészen a rendszerváltásig készített filmplakátokat. Mi vonzotta a film műfajához?
Lediplomáztam, csináltam kereskedelmi grafikai megrendeléseket, katalógusokat, ezt-azt. A kollégák ekkor már nagyon jó filmplakátokat készítettek. Vidéki lévén, nem voltak megfelelő kapcsolataim, mígnem valaki szólt, hogy nincs-e kedvem hozzá, beszól a MOKÉP-nek (az egykori Mozgókép-forgalmazási Vállalatnak). A beajánlás révén részt vehettem a filmvetítéseken. Hárman nézhettünk magyar, ketten külföldi filmeket. Rivalizáltunk is egymással, hogy ki tud jobb plakátot készíteni.
A korszak érdekessége volt, hogy a külföldieknél sem a rendező, sem a kereskedelmi forgalom nem nagyon számított. Nem érdekelt senkit, hogy például egy bolgár film magyarországi bemutatóját hányan nézik meg. Csak a feladat lebegett a szemünk előtt. „Fürödtünk” a szabadságban, holott az alkalmazott grafika – én inkább úgy mondom, tervezőgrafika –, a megkötésekről szól. A magyar filmek esetében bele is szólt a rendező a munkánkba. Egy utcákra kiragasztott filmplakát akkoriban ünnep volt. Tátott szájjal bámultuk, megbeszéltük a kollégákkal, hogy ez jó, az nem jó. A rendszerváltásig tartott mindez, majd jött a piacelvűség. Kaptunk egy layoutot, a fő- és mellékszereplőkről fotót, és az angol szöveget magyarra kellett cserélni – ennyi volt. Rövidesen abba is hagytam a filmplakátkészítést.
•Beszéljünk egy pár ismertebb művéről, például A fekete kalózról(1977) Fellini Országútonjáról (1980), a Kojak Budapestenről (1980)…
Kerestem a megközelítéseket, hogy miként kell egy plakátot elkészíteni. A hirdetményeket A4-es méretben terveztük meg, a nyomda lefotózta és felhúzta nagyba. Az elődeink még akrillal, temperával festették meg őket eredeti méretben. Mi már kicsiben dolgoztunk. Ily módon többet is tudtunk csinálni, többféle variációban, nem kellett a felülettel annyit küszködni.
A plakátjaimat tustollal, szálkásan rajzoltam meg. Kicsit naturálisan, ami a későbbiekben lazult. A fekete kalóznál természetesen egy nagy kalóz csizmás alakja jelenik meg. Az Inke László főszereplésével készült Kojak Budapesten figurájának már szikrázik a feje, mert ő mindig zseniális volt. Úgy gondolom, hogy egy plakátnak „szólnia” kell, legyen szellemes, humoros. Ezeket a tulajdonságokat mindig beleszőttem a műveimbe. Szerettem a feladatot. Az első sikerek, amikor egy-két Év plakátja-díjat nyertem, csak megerősítettek, hogy ezen a pályán van a helyem. De hadd kanyarodjak vissza még egyik legkedvesebb művemhez, az Országútonhoz. Kaptam egy kicsiny, fekete-fehér fotót Fellini feleségéről, Giulietta Masináról. Mit csináljak vele? – tanakodtam. Lefotóztam, a nagyítógépet megmozgattam, ami által egy kicsit homályos lett. Majd egy szűkítettel kontrasztosabb kópiát készítettem, széttéptem, és mint egy álarcot, ráragasztottam – ez lett a plakát. Soha máskor nem csináltam ezt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nincsen recept arra, hogyan kell plakátot készíteni. Mikor mi jut az ember eszébe, milyen az eszköztára. Az enyém a pályám során nagyon változatos volt, hogy ne unjanak meg.
•A filmek mellett színdarabokhoz is tervezett „hirdetményeket”. A József Attila Színháznak, a Nemzeti Színháznak, a Veszprémi Petőfi Színháznak és a zalaegerszegi Hevesi Színháznak is. A zalaegerszegi együttműködés által 1982-től 2006-ig Ön határozta meg a teátrum arculatát.
Szerencsém volt. A zalaegerszegi amatőr színházból jött az ismeretség. Egy ottani pantomimművész barátom kérdezte, hogy nincs-e kedvem logót készíteni nekik. Egyik rendezőjük átkerült az akkor szerveződő városi színházhoz, így jutottam el én is a Ruszt József által alapított teátrumhoz 1981/82 környékén. Megterveztem a logót, az arculatot, egyszóval mindent. Huszonvalahány évig tartott, sok rendező együttműködésével. Nem mindig tudtam személyesen levinni a kész terveimet, elfogadásra utaztam le a dramaturgokhoz, rendezőkhöz, hiszen ők tudták, hogy mit szeretnének. Izgalmas volt, sokszor változott a koncepció, de élveztem, jó szívvel emlékszem vissza erre a mondhatni, „aranykoromra”.
•Az alkotás mellett az Iparművészeti Főiskola mesterképzőjének is a tanára volt. Mit tartott fontosnak átadni a diákjainak?
Pedagógusgyerekként sosem gondoltam, hogy én is tanítani fogok. Nem volt sok növendékem, de velük intenzíven foglalkoztam. Egyik-másik nagyon jó barátom maradt a mai napig. Például Lőrinc Attila, aki olyan, mintha a fiam lenne.
Megpróbáltam belebújni a hallgatóim lelkivilágába, felkészültségébe, stílusába. Belülről próbáltam segíteni, nem szerettem volna rájuk erőltetni a saját elképzelésemet. A tanárnak „csupán” az a feladata, hogy vezesse őket, segítsen elkerülni a tévutakat.
•Barátaival 2005-ben megalapította a Magyar Plakát Társaságot, amelynek tíz évig alelnöke volt. Mit tűztek ki célul?
Nem várt fejleményként következett be a számítógép, a média megjelenése, ami mindent megváltoztatott.
A plakát műfaját szerettük volna megmenteni. Annak érdekében alakult ez a társaság, hogy egyszerűsége, szűkszavúsága, szellemessége lélekben és megfogalmazásban megmaradjon.
•Miről ismerszenek fel a plakátjai?
Egyszerűen szólva, mindegyiket aláírtam, mindegyiken ott a nevem… Alkatomból adódóan szeretek rajzolni, de fotózni is. Élvezem a vizuális eszköztárat, és azt bőven használom. Nem törekedtem olyan formajegyeket, színvilágot, betűtípusokat ismételgetni, hogy munkáim már messziről felismerhetők legyenek. Amit lényegesnek tartok, az a kép és a szöveg együttese.
•Hogyan látja a plakátművészet mai helyzetét?
A kommunikációban betöltött szerepe szerinti klasszikus korszaka 1900-tól nagyjából 2000-ig tartott. Ez megváltozott. A kereskedelmi plakátoknál születtek emblematikus, fennmaradó művek, mint például a Modiano. Mára felváltotta a fotó, a nagy falfestés, amely többnyire naturális reklám. A kulturális plakátok esetében a filmeknél ugyanez a helyzet, de a színházaknál maradt még lehetőség. Lesz még plakát, mint ahogy a könyv is meg fog maradni, Tolsztojt nem lehet mobilon olvasni. Lehet plakátosan gondolkodni, lényegre törően, megragadóan. A plakátos szemléletet – ezért alakult a Magyar Plakát Társaság – kell megörökítenünk és megvédenünk.
