A friss látásmód, a világos színkezelés és a modern figurális festészet egyik úttörője volt, aki rövid munkásságával is mély nyomot hagyott Monet, Renoir és a korai impresszionisták körében.
Jean Frédéric Bazille 1841. december 6-án született Montpellier-ben, gazdag protestáns család gyermekeként. A dél-franciaországi környezet, a mediterrán fény és színek világa egész későbbi festészetére hatott. Családja nyitott volt a művészetekre, de szülei konzervatív megfontolásból orvosi pályára szánták. Bazille azonban hamar felismerte, hogy valódi hivatása a festészet. 1862-ben Párizsba költözött, hogy orvosi tanulmányai mellett beiratkozzon Charles Gleyre műhelyébe. A mester mellett tanult többek között Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir és Alfred Sisley is. Itt kezdődtek azok a legendás barátságok, amelyek későbbi művészi pályáját meghatározták. Bazille visszafogott, mégis
határozott személyiségének kettőssége összhangban állt barátai habitusával. Míg Monet lobbanékony, Renoir társasági, Sisley pedig csendesen melankolikus volt, Bazille egyszerre jelentett stabilitást és intellektuális társat számukra. A művészcsoport egyik kulcsfigurájává vált, nem csupán tehetsége, hanem nagylelkűsége miatt is. Gazdag családból származott, és ezt az anyagi hátteret a közös művészi törekvések szolgálatába állította. Műtermet biztosított Monet és Renoir számára, ő fizette a modelleket, és gyakran anyagilag is támogatta barátait. 1867-ben Renoir hálából megfestette Bazille portréját.
Monet pedig egyik levelében így írt barátjáról: „Ha nincs Bazille, talán semmi sem tartana bennünket együtt.” A többi festő szerint is Bazille játszotta az összekötő szerepet a kísérletező fiatalok között a párizsi művészkörökben. Festészete átmenetet képez a realizmus és az impresszionizmus között. Bár Gleyre műhelyében a hagyományos akadémiai technikát sajátította el, hamar a természetes fény és árnyalatok megragadása kezdte foglalkoztatni. Érzékenyen reagált a kor francia festészetének változásaira, különösen Manet bátor képi megoldásaira. Noha nem volt olyannyira radikális, mint Manet, mégis folyamatosan kísérletezett a modern témákkal, a szabadtéri festéssel és az oldottabb ecsetkezeléssel. Különösen erős volt figurális érzéke. Barátai szerint a csoporton belül ő rendelkezett a legjobb rajztudással. Műveiben a figurák térbehelyezése, a kompozíció finom egyensúlya és az emberi jelenlét természetessége kiemelkedő. Bazille egyfajta hidat jelentett a klasszikus akadémiai festészet és az impresszionizmus szabadabb, fényközpontú világa között.
Első jelentős műve az 1864-ben készült A rózsszín ruha. A képen Thérèse des Hours, Bazille unokatestvére látható. A Bazille és a des Hours család minden nyarát a montpellier-i környéken fekvő Castelnau-le-Lez-ben, a Méric nevű gyönyörű családi birtokon töltötte. A ház és a park kissé magasabban fekszik, és rálát a falura. Bazille a kert végében, a teraszon állította be Thérèse-t, aki egyszerű ruhát visel, rózsaszín és ezüstszürke függőleges csíkokkal, valamint fekete kötényt. Hátat fordít a nézőnek, tekintetét a kisváros felé irányítja, amelynek narancsszínű cseréptetői jellemzők a délvidékre. A távol és az előtér közötti kontraszt erősítésére a művész fákat helyez a második síkba, mintegy keretként. Ez a megoldás kedves a barbizoni iskola festőinek. Ezek a fák – akárcsak Thérèse alakja – árnyékban vannak, és kiemelik a délvidéki napfény éles ragyogását, amely határozottan kirajzolja a körvonalakat.
Bazille 1865-ben barátaival – Monet, Renoir és Sisley – járja a fontainebleau-i erdőt, majd Normandiát, Honfleur-t és Chailly-t. Itt festi első tájképeit Monet, Corot és a barbizoni iskola hatása alatt. A Chailly-i tájkép című festmény egy nyári, napsütéses délután fényét idézi meg. A kép előterében elszórtan elhelyezkedő sziklákat és a vörösesbarna aljnövényzetet a napfény erőteljesen megvilágít. Ez a meleg tónus kontrasztot alkot a háttérben álló, mélyzöld lombú fákkal. A kompozíciót a magasra helyezett horizont és a tág égbolt uralja, amelyben könnyed, fehér felhők úsznak. Bazille realista részletességgel ábrázolja a természetet, ugyanakkor finom impresszionisztikus érzékenységgel ragadja meg a fény változásait. A kép nyugalmat sugároz, mintha a festő egy pillanatra megállítaná a természet lassú, szinte észrevétlen mozgását.
1865-ben Bazille pózol Monet Reggeli a szabadban című művéhez. A monumentális méretű kép Monet életművének egyik különleges darabja. A festmény eredetileg több mint négy méter széles volt, ám Monet anyagi nehézségek miatt később feldarabolta, így mára csak néhány részlet maradt fenn. A képrészlet a kompozíció jobb alsó része. A festmény létrejöttének körülményei szorosan kötődnek Monet baráti és művészi közegéhez. A műhöz több közeli barátja állt modellt, köztük Frédéric Bazille is. Bazille a fennmaradt töredéken a bal oldali ülő férfi alakjában ismerhető fel, szakállas, fekete öltönyös figuraként, aki a piknikabrosz szélén helyezkedik el.
Bazille ekkor készíti el egyik első mesterművét, Monet betegágyánál festett portréját. 1865-ben Monet mentális és anyagi válságot élt át. Kétségbeesetten küzdött azért, hogy a párizsi Szalonba bekerülhessen, közben pedig egészségi állapota leromlott. Bazille leveleiben többször utal arra, milyen aggasztó körülmények között találta barátját, akinek lakhatási és étkezési körülményei is bizonytalanok voltak. 1865. július 2-án írja édesanyjának: „Elmentem meglátogatni Monet-t; gyengének, csüggedtnek és teljesen pénztelennek találtam. Alig eszik valamit, és nem tudja, hogyan fizeti ki a lakbérét.” Bazille festményének belső tere Monet elesettségéről tanúskodik; a zilált ágynemű, a szoba egyszerű bútorzata, az ágy mellett álló vödör és kerámiatál mind a betegség hétköznapi realitását emelik ki. A kép különlegessége, hogy Bazille nem esztétizálja a betegséget. Monet alakját nem idealizálja, sőt: a hosszú hajú, szakállas férfi fáradt arccal, a gyógyulás bizonytalan állapotában jelenik meg. Bazille ebben a festményben a realizmushoz közelít, és elkerüli a drámai túlzást. A jelenet bensőségessége arra is felhívja a figyelmet, milyen mély volt a kapcsolatuk.
Bazille 1868-ban született Családi összejövetel című festményét méltán tartják főművének és a preimpresszionista festészet egyik mérföldkövének. A festmény a művész családi birtokán, a Montpellier közelében fekvő Méricben készült. Monet példája és barátjának Nők a kertben című festménye – amelyet éppen ekkor vásárolt meg – arra ösztönözte, hogy a mérici terasz árnyas részén, egy vadgesztenyefa árnyékában a család valamennyi tagját egyetlen kompozícióban jelenítse meg. A művészettörténészek azonosították a festményen látható alakokat. Balról jobbra haladva a festő alakja látható, majd nagybátyja, Eugène des Hours; szülei, Camille és Gaston Bazille, akik a padon ülnek; mögöttük, a fa mellett állva Émile Teulon és Pauline des Hours, az ifjú házasok; a kerti asztalka körül Adrienne des Hours nagynéni (Camille Bazille nővére) és Thérèse des Hours; a jobb oldalon, a kőfalnál Marc Bazille és menyasszonya, Suzanne Tissié; végül pedig Camille des Hours, a művész legfiatalabb unokatestvére. Bazille félárnyékba ülteti le modelljeit, hogy kiemelje jelenlétüket és plasztikusságukat, míg a fényben úszó tájat sokkal szabadabban és merészebben festi meg. A festmény gazdag színvilága Ingres hatását idézi, aki előtt Bazille mély tisztelettel adózott, míg a talajon táncoló árnyékok és a levegő tiszta ragyogása inkább Monet-ra utal. A képet Bazille Párizsban, 1868 telén fejezte be. A várakozásokkal ellentétben a zsűri – amely abban az évben engedékenyebb volt – elfogadta a művet a Szalon számára. Bár rosszul helyezték el, és kevés visszhangot keltett, Zola felismerte benne „az igazság élénk szeretetét”. „Látszik, hogy a festő szereti a saját korát, akárcsak Claude Monet, és hogy úgy véli, művésznek lenni annyi, mint hűségesen megfesteni a modern élet jelenségeit, akár egy egyszerű redingotot is” – írta a képről.
A XIX. század végén és a XX. század elején Bazille neve háttérbe szorult, részben életének rövidsége, részben példaképei – Monet, Renoir – hatalmas népszerűsége miatt. Újrafelfedezésére a XX. század második felében került sor, Párizsban és Amerikában nagy kiállítások hívták fel a figyelmet arra, hogy Bazille nem csupán mellékalak, hanem a modern festészet egyik ígéretes, korán elhunyt tehetsége. Ma életművét egyre nagyobb érdeklődés övezi, s bizonyos képeit a korai impresszionizmus kulcsművei között tartják számon. Nem túlzás azt állítani, hogyha tovább él, Monet és Renoir mellett emlegetnénk a nevét.
Nyitókép: Frédéric Bazille, Public domain, Wikimedia Commons
