Képzeletbeli trónjáról pedig csak Leonardo tudta őt letaszítani egy korábban hamisítványnak gondolt remekművel. Örvendetes látni, hogy az egykori bróker, az életében szinte teljesen mellőzött, és manapság is némiképp megosztó hatású művész festményeinek ára milyen meredeken emelkedik. Gauguin titka minden bizonnyal rendhagyó témáiban és azok „primitív” ábrázolásában rejlik. Minél távolabb jutunk ugyanis civilizációnk fejlődése révén az általa megfestett Aranykor képzeletbeli világától, annál nagyobb nosztalgiát érzünk e sosem volt korszak idilli boldogsága iránt. Gauguin neve manapság egyet jelent az elveszett Édenkert egyetlen autentikusnak tekinthető festőjével, ám nem csupán Tahitin készült képei tekinthetők remekműveknek, kevésbé ismert és dekoratív képei között is szép számmal akadnak ilyenek, azok megértéséhez azonban érdemes tüzetesebben is megvizsgálni Gauguin színhasználatát és vonalvezetését. Különösen azt, hogyan képes a színek, a formák és a vonalak révén, össze nem illő motívumokból is, minden mesterkélt fogás nélkül tökéletes szintézist teremteni.
Gauguin előszeretettel ábrázolta magát a festészet megváltójaként, krisztusi pózban, jelezvén, hogy szenvedése és sikertelensége, a modern művészet oltárán vállalt egyfajta önkéntes „mártíromság”. Az ún. Karikatúra önarckép (1889) a primitív és a vallásos motívumrendszert hatásos módon egyesíti. A festőt ezúttal Keresztelő Szent János képében látjuk, azaz inkább csak a fejét. A háttérben gömbölyödő almák a Tudás Fájáról valók, ugyanakkor kétségtelenül a „férfiasság szimbólumai”. A fej körül aranyszínű glória ragyog, felette pedig – igen ötletes megoldásként – megvillan egy falevél formájú „lángnyelvecske”, amely szintén a biblia és a szentek témaköréhez kapcsolódik. Közben az előtér absztrakt növényi ornamentikája egy felágaskodó kígyóvá alakul át! A Tudás Fájának sátánja ő, de alakja a művész ujjai közt kavargó szivarfüstre is emlékeztet. Láthatjuk, ahogy a növényi indák fenyegető ollóként indulnak el a nyak irányába: bizonyára ők fogják „lefejezni” az önarcképet; másrészt, egy aprócska növényi kacs, tulajdonképpen a kígyó kicsiny farka, valóságos vasszögként fúródik Gauguin tenyerébe. A képet behálózó fekete kontúrvonalak olyan durvák, mint egy seb varratai. Mintha Gauguin tűt, ollót, cérnát és sebészkést forgatott volna ecset helyett! Figyeljük meg a haj, az orr és különösen az arcszőrzetből és szemöldökívekből kiinduló vonalak S alakú, fekete „öltéseit”! – újabb kígyók az elveszett Édenkertből! Abból az Elveszett Paradicsomból, amely után a festő egész életén keresztül epekedett. A vonalak kígyózó tánca ráadásul nem áll meg ezen a ponton, kilép a portréfestészet szűkös keretei közül és a művész aláírásán folytatódik! E „mágikus szignó” így leginkább Vincent van Gogh mágikus monogramjára (VV) emlékeztet, ami vásznain sokszor úgy bukkan föl, mint egy-egy varjúszárny távoli sziluettje a búzaföldek fölött. – Íme, Paul Gauguin sajátos önarcképe, „felöltöztetve”:
Az elmúlt években Szőke Péter Jakab (1972), Budapesten élő festőművész számos hommage jellegű vásznat festett. Szőke Péternek ösztönös érzéke van a dekoratív színhasználat iránt, bizonyos értelemben ebben is Gauguin távoli „tanítványa”, noha stílusa korántsem nevezhető „primitívnek”, nagyon is kifinomult. Ám ennél is figyelemre méltóbb, hogy a fotográfia nyomán készült képen helyenként milyen szépen idézi meg Gauguin sajátos vonalvezetését: a breton főkötőkre emlékeztető kontúrvonalak vastag, fekete arabeszkjeit. Aligha kétséges, hogy ez a vászon a sorozat (egyik) legjobb darabja lett, és biztosan megállná a helyét azon nemzetközi kiállítások bármelyikén, amelyek a francia géniusz művészi örökségével foglalkoznak.
