Velázquez híres képén X. Ince pápát még hatalma teljében látjuk, de meglepő módon távolról sem idealizált formában, ellenkezőleg: nagyon is kíméletlen és kendőzetlen őszinteséggel bemutatva. Ezen a híres képen nyoma sincs egy szent emberből áradó spirituális hatalomnak, sokkal inkább egy gondterhelt világi uralkodó képmása ez, akinek szigorú álarca mögött bizonytalanság fészkel, és akinek szúrós tekintetéből gyanakvást és bizalmatlanság olvasunk ki. Persze mindig is antagonisztikus ellentét feszült a pápai hatalom két pólusa közt: a szentatyák szinte korlátlan evilági hatalmát és mesébe illő gazdaságát képtelenség lett volna bármikor is tökéletesen összehangolni szakrális szerepükkel, szintúgy az evangéliumi szegénység Krisztus által kinyilatkoztatott tanaival. Ugyanakkor, tegyük hozzá, hogy az egyre díszesebb templomok és katedrálisok kvázi a középkori „média” szerepét töltötték be: a szegény, írástudatlan emberek képes bibliái voltak, egyfajta spirituális ablakok-kapuk a Mennyországra.
Velázquez: X. Ince pápa, 1650
Szúrós tekintet, gondterhelt fő. Bal kezében pápai bulla. Selyemruhája valószerűtlen légiességgel megfestett ecsetvonások sorozata, anyagszerűség szempontjából minden idők festészetének csúcsa. A bulla kétségtelenül a pápai hatalom szimbólumaként jelenik meg, noha nem lehet perdöntő módon eldönteni, hogy X. Ince pápa saját hatalmát kívánta-e fitogtatni ezzel a pápai bullás képpel, netán a teljes önfeltárulkozás végett rendelte magához a szókimondásáról messze földön híres festőfejedelmet a spanyol királyi palotából a Vatikánba? Mindenesetre Velázquez beszédes képét érdemes összevetni Michelangelo szibilláival és prófétáival, akik ott trónolnak opálos színű selyemköntöseikben a Sixtus-kápolna mennyezetén. Megjelenésük rendkívül változatos, ám közös vonás bennük, hogy ókori tekercseikből és vaskos könyveikből az isteni sugallatot vagy kinyilatkoztatást próbálják megfejteni. A csodálatos szépségű delphoi szibillát közvetlenül az isteni sugallat átvételének vagy kihirdetésének transzszerű pillanatában látjuk, míg a népéért aggódó ótestamentumi Joel próféta gondterhelt homlokát a sötét jövőkép láttán számtalan redő barázdálja. Ezékiélt haragos-vörösbe öltöztette a mester, míg a líbiai szibilla szemhéja bágyadt, éppen becsukni készül hatalmas könyvét. Michelangelo alakjai egytől egyig valódi médiumok, az égi hatalom szószólói, akiknek immáron semmi közük az egyházi és világi hierarchián alapuló földi erőviszonyokhoz. Bullák és búcsúcédulák helyett isteni próféciákat hirdetnek ki.
Michelangelo: Szibillák, próféták
A középkori és későbbi pápák elképesztő politikai hatalma és szerepvállalása odáig fajult, hogy Francis Bacon (1909–1992) híres-hírhedt pápasorozatának (1950–1960) Velázquez-parafrázisán X. Ince pápát már egyenesen démoni alaknak látjuk. Az eredetileg vörösben pompázó pápai ruha itt jéghideg lilává alakul át, az arc ördögivé torzul, míg a díszes pápai trónus mintha – nincsen rá jobb szó – villamosszékké alakulna. Az egész festmény olyan, akár a klasszikus Velázquez-portré modern „fotónegatívja”. A szenvedélybeteg, nagyivó, szerencsejáték-függő és vállaltan homoszexuális Bacon nyilvánvalóan saját belső félelmeit és perverzióit festette meg, melyeknek konkrétan semmi közük X. Ince életéhez, a kép művészi értéke pedig abban rejlik, hogy igen erőteljes expresszivitással fejezi ki a második világháború okozta traumák iszonyatát, mellesleg a pápai hatalom gyengülésére és anomáliáira is rávilágít. A kompozíció hasonló torzítása figyelhető meg Sebestyén András kortárs festőnk Korrupt bíró című kongeniális művén. A korrupt bíró személytelen arcából szinte semmit sem látni, csupán egy halovány bohócorrot, kezei meg vannak kötve: hozzá vannak szögezve a törvénykönyvhöz. Sebestyén képe egyszerre intellektuális és végletesen expresszív manifesztum. És mintha azt sugallná: ilyen mértékű hatalom potenciális veszélyforrás, és talán örvendetesebb volna, ha számítógépek hoznák az ítéleteket, így kevesebb lenne az aránytalanság és a korrupció.
