A kis múzeum a Kamaraház földszintjének ötven négyzetméteres helyiségét foglalja el, de mielőtt az ajtón belépnék, Galyó úr a folyosón lévő templomocskához invitál. Először azt hittem, egy karácsonyról itt maradt kis betlehem, de nem. Miután lekapcsolta a villanyt, a sejtelmes félhomályban magyaráz.
Bedugja a konnektorba és leveszi az elején lévő lencse védőjét. Előző tulajdonosa korszerűsítette az épületet, azelőtt csak napfény segítségével tárult fel a látvány. Ingyen nézek bele és azt mondom:
Hűha! – mert erre nem voltam felkészülve. Annyi minden kavarog a kis templom belsejében, hogy sorolni sem tudom.
Komplett berendezés, a falak szentképekkel tapétázva
és az optikai csalódásnak köszönhetően az illúzió olyan, mintha egy székesegyházat látnék belülről.
Hogyan kezdett el régiségeket gyűjteni? – kérdezem a tárlatvezetés kezdetén.
Épületgépész az eredeti képzettségem. Valamikor harminc-negyven évvel ezelőtt a néni, akinél dolgoztam, nem tudta kifizetni a kért ötszáz forintot, én meg azt mondtam neki,
jó lesz az a kép a falon fizetés gyanánt.
Mint kiderült, a kép egy fillért sem ért, de nekem nagyon tetszett. Később vettem egy ugyanolyat, és ettől kezdve nem volt megállás. És ahogy lenni szokott, aki elkezd gyűjteni, előbb-utóbb kereskedővé válik, hiszen felhalmozódnak olyan anyagok is, amire nincs szüksége.
Ez jó kérdés. Valószínűleg a rajta lévő mesterjegy miatt ért annyit. Időközben elvégeztem az általános becsüs tanfolyamot, és tizenegy éve szervezem az egri régiségvásárt. Ott is rengeteget tanultam, és még ott van az internet.
Az egri régiségvásár ötlete hogyan született?
Említettem, hogy harmincöt évvel ezelőtt Pécsre jártam régiségvásárba. Az volt az antik tárgyak hazája meg az Ecseri piac. A gyűjtők, a kereskedők mind oda jártak.
Idővel lett régiségvásár Győrött és Debrecenben is. Akkor mondom, legyen Egerben is
– válaszol és közben néhány tárgyat a kezembe ad.
Nem fog ki rajtam az összecsukható szemüveg, azaz lorgnon vagy a fémszerkezetes favödör, amiben valamikor fagylaltot készítettek, de a százéves almahámozóba, a kesztyűtágítóba és a süvegcukorvágóba beletörik a bicskám.
Más se nagyon találta ki – vigasztal Galyó úr és vezet tovább. Hamarosan egy teababával szépítek. Ez egy olyan bőszoknyás nőfigura, amit a kannára húztak, hogy ne hűljön ki a tea.
Sokan azt mondják, minek menjek ki a régiségvásárba, hiszen ott csak szemét meg ócskaság van, pedig ott van az érték a kacatok között, csak meg kell látni. Ezt is ott vettem – s felmutat egy kopott üvegdarabot. Olyan, mint egy gomba. Egy darabig érlelem a választ.
Nem zokni stoppoló – segít, mintha olvasna a gondolataimban.
Passz.
Ez egy vászonsimító, még száz évvel ezelőtt is vasaltak ilyennel az asszonyok. Tippelje meg az értékét!
Törött.
Nem törött.
Egy húszas megállítja?
Mikor határozta el, hogy a gyűjteményéből egy kis múzeumot csinál?
Az ötlet nem az enyém – vallja be. – Ebben a vitrinben rengeteg olló és minivarrógép látható. A menyem gyűjteménye, és ő volt az, aki azt mondta, hogy: Apuka, csináljunk egy kiállítást. Én meg rábólintottam. Láthatja, hogy a helyiség eléggé zsúfolt. Alig tudunk a vitrinek között elmenni, de mit tegyek ki innen? Minden egyes tárgyat sajnálnék. Kinőttük már az ötven négyzetméteres területet, legalább kétszáz kellene. A régi tüdőszanatórium megfelelne, de hol kopogtassak? Vagy tud jobb helyet? Tudja mi az a sztereoszkóp? – emel le valamit a polcról.
Ez a XIX. századból való – mondja, s visszateszi. Nem sokáig tart a sikerélmény. A bajuszbögre, a comb- és spárgafogó megint kifog rajtam. Az előbbiből nagy bajuszú férfiak ihattak ékességük sérelme nélkül, míg az utóbbival valószínűleg a hölgyek nehezítették meg régen az állati combok és a spárga fogyasztását. Persze, a szőlőt is csak bonyolult szerkezet segítségével csipegették az előkelők, a cigarettát pedig csikkelnyomó segítségével fojtották hamuba.
Galyó Béla nem muzeológus, mégis, talán ösztönös érzékkel, csoportosította, rendszerezte a régiségeket.
Apropó múzeum. A magángyűjtők előbb-utóbb közkinccsé szeretnék tenni a gyűjteményüket.
Az már megtörtént. Most az a kérdés, hogyan lehetne ezt a városra hagynom, mert hatvanhat évesen már erre is gondolnom kell. És azt szeretném, ha ez egyben és Egerben maradna.
Egy idősebb úr jött be nemrégiben. Megkérdezte, hogy nyugdíjasoknak is kell-e fizetni. Mikor megtudta, hogy igen, sarkon fordult. Mondtam, várjon. Tegyük le az ezrest az asztalra, én végigvezetem, és ha nem tetszett, akkor visszakapja a pénzét. Úgyis azt fogom mondani, hogy nem tetszett, felelte. Persze a végén nem kérte vissza, sőt azt mondta, hogy ilyen csodát még életében nem látott.
