Dobó Biankát a múlt évben, a szihalmi művésztelep egyik alkotójaként ismertem meg. Akkor, beszélgetésbe keveredve, doktori dolgozataink témáinál kötöttünk ki. Miközben a képzőművészet boncasztalánál konzíliumot tartva azt fejtegettük, hogy mi a szakterületünk, milyen betegségekben szenvednek megírandó disszertációink, kiderült, annak ellenére, hogy más irányból közelítünk – ő a grafika, én inkább a szobrászat felől –, mégis hasonló kérdések foglalkoztatnak bennünket. Én az anyaggal, mint megjelenítő médiummal foglalkozom, amikor a műtárgy anyagába, tárgyi valóságába sűrűsödő személyes és kulturális emlékezet válik a legfontosabb üzenetté.

 

Ő pedig magának az emlékezetnek a természetét járja körül: a köztéri művek – szobrok, emlékművek – sorsát képzőművészként feldolgozva az emlékezetpolitikával, a kollektív emlékezettel kapcsolatos tárgyi megnyilvánulásokat és azok megjelenítésének módosításából származó kortárs üzeneteket vizsgálja. Így például grafikáiban, installációiban üres szobortalapzatok, fej nélküli szobrok, szobor nélküli szoborleplek mesélnek a szobordöntögető vagy áthelyező politikai gyakorlatokról. A hiány, mint lenyomat az emlékezés hézagos torzulásait, a felejtés és felidézés, sőt az elengedés lehetőségeit mutatja meg. Azóta Dobó Bianka már megírta és meg is védte disszertációját, most már a képzőművészet doktoraként vizsgálja betegeit, a köztéri és a személyes emlékezet névre hallgató pácienseket.

 

Egyik korábbi kiállításának címe Mű-emlék-mű. A szójáték utal a műemlékre, olyan épületre/tárgyra/műtárgyra, amely védelemre szoruló értékét képezi egy közösségnek, és utal az emlékműre, amely az adott közösség – sokszor politikai propagandacélokhoz igazított – emlékező szándékát hivatott képviselni, ugyanakkor a cím utal mindezen törekvések művi voltára is. A jelenlegi szihalmi kiállítás viszont az ember sokkal személyesebb és ezért jóval őszintébb emlékező vágyát igyekszik megfogni. A művész szavai szerint: „Az elmúlt években a szerteágazó kutatási témán belül figyelmem a tárgyi emlékezet felé irányult. Ennek oka a nagyszülőktől néhány éve megörökölt óriási emlékanyag; hatvan év gondosan őrizgetett tárgyi emlékei maradtak rám. A helyszín és a tárgyak egyetlen élő emlékezete a lakásban egyedül élő nagymamám, aki több mint húsz éve veszítette el látását, így téri emlékei erősen megkoptak. A lakás olyan emlékhely is, amely magába sűríti a gyermekkor emlékeit, ugyanakkor pedig mint hely az emlékek tárgyiasult formájának gyűjtőhelyét is jelenti. (…) Az installáció gyerekkori élményeimből táplálkozik, a nagyszülőknél eltöltött közös szombati ebédeket idézi.”

 

A kiállítás témája az emlékezés, mint a hiány megjelenítésének formai kísérlete. Megjelenik benne a már hiányzik tapasztalata, mert már nincs, már eltűnt, csak az emlékezet hozhatja vissza, de megjelenik benne a még hiányzik érzése is, hiszen az emlékek felidézése nehéz feladat – adatvesztésekkel és óhatatlan érzelmi veszteségekkel jár. Az idők során megfakuló, elhalványuló részleteket hiába igyekezzük pótolni, hiszen a változó világ és saját szellemi-lelki-testi világunk fodrozódásai által befolyásolva az emlékeink is átalakulnak. A tárgyak talán adhatnak némi kapaszkodót, de azokhoz is annyiféle saját és a tárgyak kulturális történetiségéből fakadó képzet tapad, hogy az ezekből gyúrt emlékek eredeti valósága már kibogozhatatlan új szálakat növesztve szunnyad bennük. Itt, ebben a térben, ennek a tárgyi jelenvalóságnak vizuális megfeleltetése olyan grafikai technikával történik, amely „a nagyszülői lakás egyik szobájának vászonra átdörzsölt lenyomataként” nagyon szemléletes módon mesél erről a még hiányzik jelenségről.

 

Jó pár évvel ezelőtt szerepelt ebben a térben ezen sorok írójának is egy munkája, amely szintén az emlékezés természetével foglalkozott. Egy megcsavarodott kazettás ajtókeretben hinta lógott, benne feltornyozott paplan-test. Ha körbejártuk az installációt, az ajtókeretek látszottak mozogni a keresett emléket megtestesítő, mozdulatlan hinta körül. Metaforája volt ez annak a jól ismert pszichológiai jelenségnek, hogy amikor egy régi emléket próbálunk felidézni – tapasztalataink, tudásunk, érzéseink és vágyaink eltorzítják emlékezetünk tárgyát. A múltat ​ a jelen tehát nemcsak befolyásolja, de a jelen alkotja meg a múltat ​​is.  

 

Dobó Bianka más irányból közelít, ő a tárgyakat szó szerint letapogatja, hol a fény segítségével, amikor cianotípiát készít, hol egy darab grafittal, amikor papírra, vászonra dörzsöli át egy-egy tárgyegyüttes felületét. Máskor viszont az eredeti tárgyat beton emlékművé másolja, megint máskor az eredeti tárgy hűlt helyét tárja elénk. Ilyenkor vagy egy üres szobortalapzat árulkodik a hiányról, vagy egy lepedő, amely az akkor és ott nem létezőnek az alakját tapogatja le. Itt a frottázs kapja a főszerepet, tehát az átdörzsölés, amely izgalmas emlékfelelevenítő technikai mozzanattá válik, hiszen a szemünk láttára kezd fokozatosan kibontakozni a kép. A satírozás iránya, a keresetlen mozdulatok nyomán születő szaggatott vonal- és foltháló pedig kitapintható közelségbe hozza számunkra az emlékezőnek az emlékfelelevenítéssel járó intim, gyermekien esendő kapcsolódási törekvését.

 

Emellett az emlékezet töredezett, hiányos, kiegészítésre szoruló minősége is látható üzenetté formálódik. A torzulás elevenen nyilvánul meg abban is, hogy a megidézni szánt tér egy másik tér eltérő fizikai és szellemi valóságában testesül meg. Ahol a megtestesülés maga is virtuális természetű, hiszen frottázsolt vászonfelületek alkotják az emlékhely mátrixát. A frottázs átdörzsölő, grafitcsíkos karaktere teret ad az emlékezés hézagos, likacsos szerkezetét felismerni. Merni használni ezt a gyermekded nyomhagyási módszert, és merni emlékművé növeszteni ezt a személyes, bensőséges kereső-kutató-tapogató gesztust, és ezzel közös emlékezetté tenni, vagyis művészetté emelni: számomra ez ennek a kiállításnak a kulcsa.

 

Ha már összehasonlításokkal élek és saját munkáimmal hozakodom elő, akkor nem vagy nem csak a saját exhibicionizmusomat, kóros magamutogatási szándékaimat próbálom kiélni, sokkal inkább azzal a logikával igyekszem párhuzamot vonni, amellyel a másik emberhez kapcsolódunk, vagy amikor az emlékeinkhez próbálunk hozzáférni, és amikor a művészet közvetítette üzeneteket próbáljuk megfejteni. Ahhoz, hogy megértsem a másikat, hogy rátaláljak a még nem vagy a már nem ismertre, először magamba kell néznem, hogy jól ismert dolgaimmal összehasonlítva jussak közelebb a másikhoz. Mikor egy másik ember lakásába, otthonába belépek, mindig furcsa idegenség érzés fog el, beleütközöm a másik másságába. Először a különbözőséget érzékelem, amiben a másik más. Azután elkezdem befogadni ezt az idegen környezetet, feltérképezem, keresem és megtalálom a hasonlóságokat és az azonosságokat, és ha elég kapcsolódási pontot találok, talán sikerül eleget tennem vendéglátóm felszólításának is: érezd otthon magad.

 

Hát most én is erre kérek mindenkit, érezze otthon magát, hacsak virtuálisan is! Annak ellenére, hogy a másik ember szentélyébe léptünk – meghívást kaptunk, ezért próbáljuk meg levetkőzni megilletődöttségünket, az illetéktelenül tilosban járók óvatosságra intő ösztöneit nyugtassuk meg! Most ugyan egy másik ember, sőt egy másik világ – az emlékezés és a művészet – territóriumába érkeztünk, ahol talán mások a szabályok, mint amiket megszoktunk kényelmes mindennapjaink falai között, a vendégjog mégis megvéd valamelyest, bizonyos mértékig véthetünk az általunk csak homályosan ismert szabályok ellen, és ha igyekszünk azokat kicsit jobban megismerni, esélyünk lehet a másik emberhez kapcsolódni, és – hasonló módon – az emlékezés másfajta világában és a művészeti kifejezés furcsa birodalmában is otthonosabban érezni magunkat. Most fogódzóként egy fontos szabályt már ismerünk: „Ebéd pontban délben”. Tehát ne késlekedjünk, üljünk időben az asztalhoz és emlékezzünk közösen!

 

Dobó Bianka Ebéd pontban délben című tárlata november 6-ig látható a Szabadkéz Galériában (Magyar-Tár-Ház / 3377 Szihalom, Széchenyi István út 3.).