Zoltán művészként és egyben könyvkiadóként, Károly az egyik kiadvány „tárgya”, én a szerző minőségében. Az egyik könyvecske Botár László csíkszeredai festőművészt mutatja be, aki egyúttal a városi galéria művészeti vezetője; ő kérte föl Zoltánt a könyvbemutatóval összekötött önálló kiállításra. A kapcsolat néhány esztendős, kölcsönös művésztelepi meghívások, alkalmi kiállítások jegyzik. Csomagjaink ahhoz képest is szerénynek mondhatók, hogy látogatásunk mindössze három napra tervezett, jórészt a bemutatandó könyvsorozat példányaiból állt. Némi aggodalommal vizsgáltam a kiállító pakkját, amelyből talán egy hosszabb, föltekert finom papír kelthette azt a gyanút, netán műalkotást rejthet.
Ameddig az alkonyat engedte, a tájat szemléltük, aztán a sűrűsödő este eltakarta szemünk elől a figyelemre érdemes látványt, ám akkor sem esett szó közöttünk a kiállításról. Hasonlóképpen folytatódott hajnalban – akkor már a határon jóval túl – társalgásunk, bár célunkhoz közeledve mindinkább vendéglátónk türelmére koncentrálva, ugyanis némi késést sejtettünk érkezésünkben.
Botár Laci azonban várt bennünket a vasútállomáson, kocsiba ültetve azonnal szálláshelyünkre vitt, a Kriterion kényelmes vendégházába. Észrevettem, enyhén fölhúzott szemöldök alól pislog olykor Zoltán csomagja felé. Eligazított bennünket, melyik főtéri kávézóban találkozunk egy óra múlva, Zoltán már ismerte a helyet két évvel korábbi látogatásából, én bizony a városra sem ismertem rá majd harminc év után, hogy itt jártam. (Sőt, még akkor sem igazán, amikor másnap délután fölkerestük a régi belváros főutcáját, holott első ottlétemkor valahol ott volt szállásom.) Mindenesetre a kiállító jószerivel csomagja nagy részét hozta magával – számítván rá, hogy kávézás után nyomban a kiállítóterembe visz az utunk.
A hatalmas, némileg idétlenül neoklasszicista épület ugyancsak a főtéren található (még a Kondukátornak készült, nyomatékosította beléptünkkor a túlméretezett lépcső a nála is túlméretezettebb lépcsőházával; a fáma szerint azonban a Kárpátok Hérosza sosem járt a neki épített palotában), kissé töredezett út vezet föl az óriás ablakokkal megvilágított bejárati szintre. Mint kiderült, okos és ügyes paravánokkal valóban nívós kiállítóhelyet lehetett leválasztani az épületből (a lépcsőházból), gondos világítással biztosítva a művek legjobb bemutatását. Ráadásul mellette nyílik egy korszerű előadóterem, amely gazdag programjaival a kiállításokhoz gyakran szolgál alkalmi közönséggel. Látva a falak méretét, korábbi csöndes aggodalmam Zoltán visszafogott csomagja kapcsán fölerősödött.
Mindössze néhány kérdés Botár Lacihoz, megvannak-e az általa még otthonról kért anyagok, eszközök, szerszámok, és Zoltán nyomban munkához lát:
kézbe vesz egy kartonlapot, vonalzók segítségével kiszerkeszti rajta a jól ismert kockaalapot hat egybevágó négyzetével (ahogy annak idején az iskolai mértanórán megtanultuk), még háromszor megismétli, amikor pedig kész van a rajzokkal, összeállítja mind a négyet (mintegy másfél arasznyi élhossz), majd hármat, ahogy a ragasztás engedi különböző módon megrogyaszt, voltaképpen egy eseményt kreálva a mértani testekkel.
Utána mindegyiket lefújja rozsdabarna festékkel, kvázi fémhatást keltve. Egy eljövendő plasztikai történés projektálásának vagyunk tanúi hallgatag Károly barátommal. És ezt a projektet fogja látni a közönség is.
No, nem csak ezt.
Most kilenc azonos méretű (nagyjából B1-es) kartontábla kerül sorra, mindegyik sima fekete fóliaborításba csomagolódik – rutinosan kimért tempójú kivitelezésben. Lényegében – úgy látszik – folytatódik a kvázi, a mintha…, ezek bizonyára képek lesznek. Csupán a vonaton cipelt tekercs kibontása van hátra; kiderül, hogy négy rendkívül igényes, színes műnyomatról van szó; autorizálható másolatok Zoltán eredeti munkáiról. Ezzel megoldva a szállítás hatalmas költségfenyegetése: a kiállítás anyaga készen áll. Mehetünk ebédelni, utána pedig következhet a rendezés.
Zoltánt, ha akadhatott is benne feszültség az „anyag” felől, a sikeres kreativitás szemmel láthatólag megnyugtatta. Bennünket nemkülönben, ugyanis már sejtettük a koncepciót. A kényelmesen elköltött ebéd után igencsak ütemesen folytatódott a munka: a művek szétrakása a paravánok előtt, posztamensek a kockáknak, kisúlyozó lécek a keret nélküli nyomatoknak a sík fölület biztosítására. Botár Laci bölcs türelemmel és készségesen követte a fejleményeket, a képek függesztéséhez, a lámpák beállításához mozgósította gyakorlott segéderőit; végül igen hamar helyükre kerültek a kiállítás darabjai, ám a valódi kiállítást Zoltán tényleg a zsebéből húzta elő – a számítógépes adathordozó (pendrive) formájában. A kiállítás ugyanis az interaktivitásra épült.
Minden fekete tábla mellé QR-kódot rendelt (és ragasztott), amely egy-egy Fábián Zoltán-képet csal a néző szeme elé, amennyiben saját okostelefonjával rákattint az adott kódra. Még egy robusztusabb posztamens került a kiállítótérbe, arra helyezte a könyvsorozatot – mintegy „saját” műként.
Nyitókép: Részlet Fábián Zoltán Könnyen, gyorsan, zsebből készült" csíkszeredai kiállításából Fotók: Fábián Zoltán
